Létezhet, hogy tényleg nem szeretem a szüleimet?

Elnézést, ez hosszú lesz, de muszáj kiírnom magamból, mert már nem bírom. Köszönöm annak, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa.

Úgy érzem, nem szeretem a szüleimet. Amikor például mondom anyunak, hogy szeretem, furcsa érzés fog el. Nem tudom megmagyarázni milyen érzés, olyan, mintha tudnám, hogy nem mondok igazat. Amikor mondjuk egy filmben van az a megható jelenet, amikor anya és lánya nagyon szeretik egymást, vagy régóta találkoztak és egymás karjaiba borulnak, egyszerűen nem érzem át, nem értem az érzést.

Sőt régebben volt egy eset, hogy megtudtam, nevelőapám megverte anyámat. Azon kívül, hogy meghökkentem az eseten semmit sem éreztem. Sem bánatot, se azt, hogy sajnálnám, semmit. Sokáig bűntudatom volt emiatt.

Egyébként anyu depressziós és a kutyáiba menekül. Párszor veszekedtem vele emiatt, mert úgy érzem jobban szereti őket, mint engem. Olyanokat mond, hogy ha elvesztené őket, akkor meghalna. Persze azt mondja, hogy én vagyok neki a legfontosabb és állítja, hogy nem szereti jobban a kutyákat, de én nem ezt érzem.

5 hónapja, hogy kiköltöztem Angliába és most készülök hazamenni, de egyszerűen, ha tehetném, nem látogatnám meg. Amikor nem vagyok vele, akkor úgy érzem, nem akarok vele lenni, viszont, amikor vele vagyok, van, hogy nem akarok elmenni tőle, mert jó vele, viszont, amikor búcsúzásra kerül a sor, akkor van, hogy nem érzek semmit, sőt örülök, hogy elmegyek, anyu meg szinte sír, hogy megint elmegyek és sokáig nem lát. Ehhez mondjuk hozzátartozik, hogy utálok otthon lenni, mert nagyon rosszak a körülmények és még mindig nevelőapámmal él, akihez nem tudom, hogy viszonyuljak, ezért leginkább sehogy sem viszonyulok.

Apai részről szintén furcsán érzem magam. Kisebb koromban tiszteltem apámat, felnéztem rá, mondhatni istenítettem, mindig olyan akartam lenni, mint ő. Aztán az utóbbi pár évben ez is megváltozott. Összejött egy nővel, aki szerintem utál engem. Ráadásul apu állandóan lehordja anyámat előttem, mintha próbálna ellene fordítani. A mostani élettársára visszatérve, az iskola miatt muszáj volt összeköltöznöm velük, és sokszor volt nézeteltérésünk apám élettársnőjével. Aztán, amikor nagy botrány lett, apu azt mondta, hogy ha nekem mennem kell, akkor ő is jön és mindig mellettem fog állni, mert a gyereke vagyok és engem fog választani, ha arra kerülne a sor. Ebből az lett, hogy én mentem, ő pedig maradt. És a korábbi összetűzéseknél is azt éreztem, hogy nem áll mellettem csak inkább próbálja elsimítani a dolgokat, nagyrészt az én káromra. Emellett viszont nagyon sokat segített, támogatott.Azt tudni kell róla, hogy nagyon hidegvérű és racionalista és sokszor érzem úgy ilyen apróbb dolgoknál, hogy nem is tudom, hogy mondjam, mintha lehülyézne, pedig annyira szeretném, ha egyszer elismerne, közben pedig mondja, hogy mennyire büszke rám azért, amit eddig elértem.

Úgy érzem, hogy anyám részéről a lelki, emocionális dolgokat kapom meg, apám részéről pedig az anyagiakat.

Mégis amellett, hogy igazából mindig a javamat akarták, valahogy úgy érzem, mintha már nem szeretném őket és úgy érzem ezzel elárulom őket.

Sőt úgy érzem, hogy a párom fontosabb. Érte bármit megtennék, még talán a szüleimet is háttérbe szorítanám. Ezzel viszont az a baj, hogy nem rég jöttünk össze, szóval még nem olyan mély a kapcsolatunk. Viszont a korábbi kapcsolatommal is ez volt. Érte bármit megtettem. Ő mindig mellettem volt, amikor szomorú voltam anyámék miatt, akkor megvigasztalt. Konkrétan miatta éltem túl ép ésszel azt a nyomorúságos korszakot, amíg anyámékkal laktam. Ugyanis anyám és nevelőapám nagyon sok adósságot halmoztak fel, nagyon elszegényedtek. Anyám nagyon reménytelen és elkeseredett volt és mindezt velem osztotta meg, de én nem bírtam ennek a súlyával, csak gyötrődtem és azt akartam, hogy vége legyen végre. A párom akkor is ott volt, amikor megtudtam, hogy nevelőapám megverte anyámat, sőt ő mondta el.

De igazából az a lényeg, hogy jobban szeretem az aktuális páromat és a barátaimat (sajnos be kell valljam, hogy még barátaimnál is jobban szeretem az aktuális páromat még akkor is, ha a mostanival még nem is igazán ismerjük egymást), mint a szüleimet. Úgy érzem, hogy számomra a szerelmi kapcsolatom mindennél fontosabb és mindennél jobban vágyom egy kapcsolatra. Lehet, hogy kapcsolatfüggő lennék? Vagy csak nagyon szeretetéhes?