Ha a szülő rá bízza a gyermekeire a testvérük ápolását gondozását ez tényleg olyan nagy próblémát jelent a testvér számára?

Semmit nem mondtál magadról.

Ha itt lenne Chuck Norris, én lerúgnám a fejét - kb ennyit mondtál.

Látom, sokan említik, mekkora önzőség a szülők részéről egyáltalán világra hozni a sérült gyereket.

Na, akkor mit szóltok a mi esetünkhöz?

Édesapám testvére szellemi fogyatékos (középsúlyos). Egyrészt abban az időben nem volt eszköz a magzat ilyen irányú vizsgálatára (1962), másrészt a születésekor történt komplikációk okozták a bajt: agyvérzést kapott a kitolási szakaszban.

A szüleim 60 körül vannak, nevelik, afféle harmadik gyerekként, és utána ránk, gyerekekre száll majd ez a megtiszteltetés, ha eddig ugyan nem volt a miénk is. Képzelhetitek azt a tehetetlen keserűséget, amit érzek, mikor belegondolok, hogy egy ilyen eset még az én életemet is befolyásolja (ahogy többször szállt át rám a vele járó felelősség eddig is, a szüleim távollétében, stb). Azért, mert '62-ben a nagymamám így járt.

A nagybátyám nem igényel intézeti elhelyezést, önálló, de gond az van vele, tekintve hogy kb egy 5 éves gyerek szintjén van sok dologban.

Gondolkodom rajta, hogy mennyire tudom és akarom az életem alárendelni a helyzetnek, de hogyan lehetne a szüleimet is megtisztelni azzal, hogy nem szabadulok meg a terhüktől. Hiszen rokonom nekem is.

Nehéz ügy, a megoldás meg néha nem annyira könnyű, mint rákenni a szülőkre, oszt csók. Ha már megszületett, akkor valakinek vinnie kell a terhet.

Köszönöm a jókívánságot, kérdező. Igyekszünk a családdal a legjobb forgatókönyvet kidolgozni. És mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a nagybátyám tényleg nem szorul 24 órás felügyeletre, ráadásul makkegészséges, így orvosira sem. Így csak a feladatokat kell úgy elosztanunk, hogy senkit ne terheljen aránytalanul a dolog.

Bízom benne, hogy minden rendben lesz, de néha nagyon elszomorít a helyzet.