Miért tesznek egyes szülők a gyerekeik között ekkora különbséget?

Nem tudom miért van így.

Már felnőtt vagyok anya és feleség, de a mai napig a nővérem és az ő gyereke az elsők anyumnál.

Nem volt jobb tanuló,sem jobb gyerek.

Egyszerűen így alakult.

10 évesen elmesélte azért születtem meg mert otthon felejtette a személyi igazolványát. Így nem történt meg az abortusz.

Ettől függetlenül felnevelt . Mára már beletörődtem.

Egy gyereket mertem vállalni sose essek ebbe a hibába .

A miérteket ő tudja , de régen mikor szóba hoztam csak nézett rám nagy csodálkozva ez nem így van. Nincs itt semmiféle kivételezés csak én túl érzékeny vagyok.. Pár próbálkozás után fel is adtam. Nem látja vagy nem akarja látni .

Feldolgoztam-e ? Inkább már nem fáj annyira .

De a mai napig ha hármasban vagyunk anyu, nővérem és én kívülállónak érzem magam.:)

Nálunk unokatestvéreméknél megy ugyanez (anyum testvére, egyidős anyummal).

A fiatalabbik mindent megkapott, csoki, cukor, joghurt stb. De ha a nagyobbik csak egyszer nem adott az övéből a kicsinek, akkor már ő volt az önző, szemét disznó, aki mindent sajnál a kistestvérétől. Természetesen a kicsi korlátlanul önző lehetett. Szép volt, amikor karácsonykor a kisebbik egy Xboxot kapott, a nagyobbik meg pulóvert, az anyja meg odanyögte, a nagyobbiknak (akkor volt ő 14 éves, a kicsi meg 8), hogy ne nézzen a kistestvérére furán, mert el kell fogadnia, hogy nincs mindenre pénz, legalább a kicsi hadd örüljön.

Anyám is már megmondta a hülye testvérének, hogy fejezze már be ezt a kivételezést, mert csak a 2 gyerekét utáltatja meg egymással, és a nagy az anyjára fog haragudni. Legyintett egyet, és azt mondta, hülyeség.

A nagyobbik amikor betöltötte a 18-at, elment koliba, egyetem mellett dolgozik, és megmondta az anyjának, hogy nyugodtan kinyalhatja az öcsike hátsóját, ő lelép otthonról.

Azóta a nagyobbik normális életet él, befejezte az egyetemet, dolgozik, albérletben lakik. Az öcsike meg otthon döglik anyuci nyakán, még az okj-s tanfolyamról is kibukott.

Nálunk ugyanaz van, mint a 2-esnél, csak én vagyok a nagyobb lány, és a húgom az isten. Mondjuk én látom az okát: teljesen ugyanolyan személyiség, mint anyám, önmagát látja benne, ezért ő a kedvenc. Én meg nagyon más vagyok, én vagyok anyu "félresikerült" gyereke, akit nem ért meg (nem mintha megpróbálta volna valaha), aki sok mindent máshogy (természetesen rosszul) csinál, és nem hallgat vakon rá. Már felnőttek vagyunk, nekem családom van, a tesóm is a párjával él, de közel lakunk egymáshoz, így még mindig gyakran szembesülök az eltérő hozzáállással, bánásmóddal. Egy példa: nemrég volt a születésnapom, anyám felköszöntött, vett egy apró dísztárgyat, amin látszott, hogy az utolsó pillanatban gyorsan megvette az első szembejövő valamit. De nem baj, a szándék a fontos. A tesómé most lesz, hetekkel előtte megkérdezte, mit kér, a kívánság egy pár tízezres háztartási gép volt, megvette, meg a napokban a fél Auchant végigvásárolta az én asszisztálásom mellett, hogy ilyet is vegyünk neki, ezzel is lepjük meg, úgyis most van a szülinapja. Nem kell nekem ajándék, nem az, nem vagyok már gyerek, csak ez jól érzékelteti, mennyire más a hozzáállás kettőnk felé. És mindig ez volt, mindig ő volt fontosabb, szebb, jobb, ügyesebb, cukibb, én meg csak úgy ott voltam. Leginkább kontrasztnak, hogy bezzeg én milyen nyomi vagyok, minden szarul csinálok, elrontok. Felnőttként is ez van amúgy, anyám bennem mindig talál valami kritizálnivalót, a lakásomban, a gyereknevelésemben, a szokásainkban. A húgom meg pár hónapja él külön, de ő tökéletes nyilván, gyakran hallgatom, hogy milyen ügyesen megállja a helyét... igaz, anyagilag nem teljesen független anyutól még így sem, meg minden apróságért kérdezősködik tőlünk, de ja, ő sokkal ügyesebb. Annyira elfogult anyánk vele szemben, hogy nem is látja reálisan.

Én is megszoktam már ezt a helyzetet, bár néha fáj, de többnyire megtanultam nem foglalkozni vele. Szerető férjem van, normális, boldog családom, de ahogy a 2-es, arra én is kínosan ügyelek, hogy egyke maradjon a lányom, és véletlenül se lehessek ilyen.