Mit tegyek, nem bírom tovább?

A tegnapi eset az anyámmal teljesen kikészített lelkileg és szellemileg egyaránt, nincs kivel megvitatnom, teljesen egyedül vagyok..nem szeretnék olyat tenni, amit később megbánhatok..de ebben tényleg belebetegszik az ember..

Tudni kell, hogy egésznap én takarítok és bérlet valamint barátok híjján nem járkálhatok el sehová, finoman szólva nem igazán önállósulhatok, ha próbálok, akkor nagyon megszídnak.Úgy mosogatok, hogy ekcémás a szertől a kézfejem, de nem baj, segítek szívesen, mindig elmondja, hogy és akkor mi van, őt 20 évesen összeverte és kirakta a lakásból az anyja...de kaptam már olyat is, hogy nem vagyok a lánya. Olyan mocskot hagynak maguk után hétköznap, hogy szinte nincs időm magammal, a nyelvtanulással foglalkozni, nincs időm a jövőmet kiépíteni.. Szeptemberben kezdődik az egyetem, de olyan nyomás alatt vagyok, mert ami érdekel, azzal nem lehet percek alatt meggazdagodni és rendbe tenni az életünket, de sajnos nem vagyok matek-zseni..szóval a nagy kapkodásba végül olyat jelöltem, ami egyáltalán nem érdekel és nem is jövedelmező..az életem katasztrófa.

Mindig magyarázkodnom kell, szinte mások szerint kell élnem, nem bírom már..és én vagyok a mocsok..ilyeneket mond, hogy megakarom ölni, meg azzal zsarol, hogy majd megbánom, mikor már nem lesz..ezt hallgatom 15 éves korom óta. Azért is magyarázkodnom kell, hogy felpórszívóztam-e, 14-szer elmondom, hogy igen, erre megkapom, hogy ne hazudjak már..mintha szórakozna velem. A végén annyira belefáradok ebbe a beteg vitába, hogy már azt sem tudom, hogy valóban meg tettem-e vagy sem. Mikor megvédem az igazam, odáig fajul nála, hogy azt mondogatja, hogy nem tehetem őt tönkre, nem hagyja, hogy megöljem..igen.

Tegnap:

Elment magának ruhát vásárolni és vett egy ilyen furcsa tündérfigurát. Hát szerintem ez elég nagy pazarlás volt, legalábbis az utóbbi, igaz, hogy nincs cipőm és tulajdonképpen semmim sem az iskola megkezdése előtt, de megértem őt valahol, mindig azt mondogatja, hogy nem hagyjuk, hogy magával foglalkozzon...( mindig az van, amit ő akar vagy amit a mostohám..valami iszonyat, milyen szeszélyes, kötekedő emberré vált, ijesztő). Nem mertem megmondani, hogy minek vett bábut (több ezer Ft),mert gondoltam, jó szándékból tette. Erre ilyet szólt, hogy a tündér azt is megbocsájtja, ha nem szeretem, meg hogy beszélgessek vele.

Este elmentünk a cukrászdába, én még nézelődtem, mikor az eladó kérdezte, hogy mit veszünk. Helyettem kért valamit, mikor mégcsak elsem döntöttem. Erre elkezdi mondogatni, hogy milyen fagyit..50-szer mondtam neki, hogy nem kérek, köszönöm. (A süti kb, 800 Ft volt, fagyival együtt, sok lett volna...eredetileg egy gombócot szerettem volna csak.)

Leültünk. Erre megint, hogy milyen fagyit kérek, már nem bírtam tovább..eréjesebben mondtam, hogy értse már meg, hogy nem kérek semmit. Erre feltünt az arcán az az ijesztő állapot, magaelé meredt és furcsán mosolygott, nem nyúlt a sajátjához. Nagyon féltem. Elkezdte mondogatni, hogy megint rosszul csinálta, féle annyit mertem mondani, hogy nem, csak erőszakos velem és helyettem döntött. Utána, mintha elmentek volna otthonról neki...minden szépet mondott rám, visszaveszi bábut is, és figyelte, hogyan eszek. Majd elakarta húzni a tányért előlem. Közben szúrkálódott, szó szerint szemétkedett. A sajátját bedobta egy kertbe. Durváskodott velem és az a legrémisztőbb, hogy elhiszi azt, amit a fejében kitalál velem kapcsolatban, tehát most megint ő az áldozat, én bántottam szerinte és nem hallgatja meg a másikat, ha beszélek, elfordítja a fejét, nem érdekli. Elvett tőlem pénzt és mondta, hogy elmegy megint vásárolni magának,csak magával fog foglalkozni ( mintha nem ezt tette volna eddig is..), nem érdemlem meg őt. Otthon kitört a zokogás belőlem, ki tudja, i van a fejében, a mostohám pedig kész bármire, hogy engem szidhasson. Teljesen egyedül vagyok, nem tudom, mitt vétettem már megint, nincs jövőm, nincs életem. Most is csettintgetett nekem, hogy mit adjak oda neki, már el is ment. Tudja, hogy nem mozdulhatok ki a lakásból, csak ha vele megyek, nagyon szeretnék kimenni innen, gyűlölök a mostohámmal itthon lenni. Mintha ő lenne a 20 éves..nincs senkim, csak az anyukám, mindig lelkiismeretfurdalásom volt, mert elmertem menni régen a barátaimmal, ezt nevelte belém. Tönkretesz, én vagyok főszemét itthon, senki szól hozzám..nem szeretnék élni tovább. Nem hallgat meg, megint magyarázkodnom kell...nem bírom már...utálok itthon ülni..

L/21