Eltört a lábam. Fekvőbetegként ki segített Nektek?
Nem szoktam betegeskedni, sőt még betegen sem hagytam el soha magamat, de most egy utcai baleset miatt eltört a lábam, és még fekvőgipsz van rajtam. Két felnőtt gyerekem van, akik már külön élnek. A 22 éves lányunk egyetemista, akinek mindenben segítünk,és az albérletét mi fizetjük, a fiunk 28 évesen külön él. A férjem próbál nekem mindenben segíteni, de nagyon nehezen bírja. Én úgy gondoltam volna, hogy ilyenkor az a természetes, ha a gyerekeink is besegítenek valamiben. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy fekvőbetegként, milyen apró dolgok is nehézséget okozhatnak. Nem gondolok itt nagy segítségekre, csak pld arra, hogy behoznak valamit (kaja, ital) nekem az ágyba, vagy leszedik a ruhákat, bevásárolnak, stb. Hát: a lányom „nem ér rá”, meg különben sem érti, hogy „mi a baj”?
Minden rászorulót csak sajnálni tudok, aki ki van szolgáltatva… Remélem, ez az időszakom hamar véget ér, de bele sem merek gondolni, mi lesz majd, ha még nagyobb baj ér, és ki leszek szolgáltatva. Szerintetek én vagyok „önző” vagy a gyerekeimmel, illetve a hozzáállásukkal van a baj? Nektek ki segített a mindennapi teendőkben, amikor ágyhoz voltatok kötve?
válasza:48: a lánya nőtt a fejére, a fiát meg se említi sehol.
Pár hete nyafogott, hogy baj van az albérlőkkel (miért nem a lánya él abban a lakásban?), tanár, külföldre akart menni, műkörmös akart lenni, ugyanakkor kisnyugdíjas.
Na, ez mind összeszedhető a korábbi irományaiból...
válasza: válasza:"Korábban el sem tudtam képzelni, hogy fekvőbetegként, milyen apró dolgok is nehézséget okozhatnak."
Na, ők is pont így vannak. Ne nyafogj nekik, kérd meg őket konkrétan erre és arra.
válasza:#49 nem tudom, olvastad-e, de a férj egészségi állapota sem a legjobb, kezelésekre, emellett este 6ig dolgozik.
Tán csak elvárható lenne valami kicsinyke a gyerektől is...
válasza:Nem vagy önző, kérdező. Még az előző, belinkelt kérdéssel együtt sem.
Nekem amikor ágyhoz, kórházhoz voltam-vagyok kötve, pont az a másfél gyerekem segít, segített, akik sokkal kevesebbet kaptak, mint az idősebbek. Akinek a legkevesebbet sikerült adnom, attól kapok a legtöbbet. Szörnyű.
A helyzetem miatt elég sok családot láttam-látok hasonló helyzetben, sőt rosszabban. Semmi köze annak, hogy valaki milyen szülő volt ahhoz, hogy mit kap a gyerekeitől, mennyire, hogyan törődnek vele, amikor véletlenül úgy alakul.
Ahogy látom, csak ahhoz van köze, hogy mennyit várhatnak, mire számíthatnak a gyerekek, unokák a jövőben.
És ritkán van olyan gyerek, vagy nem is közeli rokon, aki persze lelkiismeretből nem is tud mást csinálni, mint a rászoruló -esetleg nem is alapvető- igényeit a sajátja elé helyezni, de lehet, hogy ez nem is természetes, nem tudom. Van, aki örömmel tesz másokért, ha érzi, hogy szükség van rá.
Szerintem nagyon megváltozott a világ. Már azzal, ahogy az anyáink büszkén "dolgozó nők" lettek, és áttoltak bennünket az akkor még létező szabad nagymamákra, akik minden családdal kapcsolatos dolgot észrevétlenül megcsináltak helyettük.
Olyan jó lenne, hogyha mint a mesékben tényleg mindenki azt kapná, ami jár neki; a szülőknek olyan gyerekeik lennének, amilyeneket neveltek, amilyen példát mutattak. De nem így van. Mentegethetjük a gyerekeinket, "könnyen befolyásolhatóak", a helyzetük, a nem megfelelő párválasztásuk áldozatai. De az sem igaz.
Szerintem, manapság már nincs elég gyerekünk, hogy százalékosan látsszon, hogy lesznek közöttük jobban is, rosszabak is. Annak ellenére, hogy mi minden gyerekünknek megadtuk, amire szüksége volt, sőt.
Lutri a gyereknevelés, csak az van, ami már meg is történt, senki nem tudja, mire számíthat. DE ott vannak az emlékek, már azért is megérte, nem?
válasza:Még annyit, hogy mentőt hívni, várni, kórházba menni vele, stb., ahhoz nem kell családtagnak lenni.
Amíg a családtagok oda nem érnek, mondjuk.
Ilyet fölemlegetni még szomorú is. Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy igazából szeretett volna otthagyni, hogy más hívjon mentőt, stb.?
Az ember mindig tanul valami újat a gyerekétől, igaz?
Kedves 55/56!
Igazad van, mindig tanul az ember valami újat, de belátni azt, hogy önző, követelőző, a szülő iránt szeretetet, érdeklődést, törődést nem mutató lett a „gyerekünk”, nos, ez a legfájdalmasabb. A realitás valóban más, mint az általad mesében emlegetett! Mi is „mindent” megadtunk a gyerekeinknek, maximális törődést, szeretetet, odafigyelést, talán az volt a baj, hogy erőnkön felül is teljesíteni akartunk, hogy nekik jó legyen. Férjemmel mind a ketten a családot tekintettük a legfontosabbnak, a gyerekeinkért bármire képesek voltunk! Aztán a két gyerek két teljesen eltérő társaságba keveredett, egyikük a csúcs „elit” (anyagilag értem ezt, sajnos!!!) csapathoz, a fiunkat sajnos a másik véglet szippantotta be. Teljesen más értékrend szerint élünk, mi szülők. Csak reménykedni tudtam, illetve tudok, hogy megtalálják (a gyerekeink) a közép utat,a saját érdekükben, mert különben egyikük sem lesz boldog. A „nyafogás”, miként valaki írta, mindig távol állt tőlem, de hiszek abban, hogy „bajban ismérszik meg az ember”. És ebben a szituban számomra a két gyerekünk megbukott… Ez van, ezt kell szeretni. Közben persze a lányunk a férjemet megkérte, hogy vigye ki őt a repülőtérre, mert a „kézipoggyászát nem bírja kicipelni”. Vicces, nem??? A férjem meg soha nem mondott nemet, ha bármire kérték őt a gyerekeink, hiszen a család lényege az egymásnak való segítés!!!
válasza:Nem azért szültél gondolom gyereket, hogy valaki segítsen.
A család lényege az, hogy úgy bánunk egymással, hogy a segítség magától értetődő legyen.
Ritkán vagyok úgy vele, hogy a neveléstől lett valaki rossz ember, de ott általában van egy rossz testvér, a többi jó. De itt mindkét gyerek "rossz". A férjed miért segít a lányotoknak? Ez is rossz példa, azt tanulja meg, neki nem kell semmit csinálni, mindent meg fog kapni.
Szerintem is az a baj, hogy túl lett nyalva a hátsójuk.
válasza:14.08.
Hát persze, hogy nem azért szül valaki gyereket, hogy legyen, aki segítsen; bár igazából azzal se lenne semmi baj, ha mégis.
Mégis, hogyan kéne ahhoz viselkedni, hogy a más családtagoknak természetes legyen a segítség? Hülyeség ilyen szólamokat mondani, amik mögött semmi konkrétum nincs.
Amikor az ember gyereke szeretne valamit, az a természetes, hogy a szülő megpróbálja megadni neki, hogy a gyerek örüljön. Lehet az a kedvenc étel mindennap, vagy addig mondani a mesét, amíg el nem alszik, vagy akár egy teljesen fölösleges kütyü nyomkodni.
Van olyan szülő, aki azért nem csinál valamit a gyerekével, gyerekének, hogy "most ezt azért nem csinálom, hogy ne kényeztessem el"? Kiváncsi lennék rá, komolyan, konkrétan, és arra is, hogy a gyerek hogyan emlékszik ugyanarra a nevelő célzatú nem adásra.
És ha végülis, mégis valaki úgymond elkényezteti a gyerekét vagy gyerekeit, akkor azok miért nem kényeztetik vissza?
Két gyerek még semmi ahhoz, hogy a szülő nevelési képességeit tükrözze; talán 8-10 lenne elég. A régi nagy családokban sem akadt csak 1-2, vagy egy meny, aki törődött a jobban rászorulókkal, az se azért mert nem kényeztették el.
A kérdező csak őszinte, a szülők többsége halálig mentegeti a gyerekeit.
"És ha végülis, mégis valaki úgymond elkényezteti a gyerekét vagy gyerekeit, akkor azok miért nem kényeztetik vissza?"
Jogos, költői kérdés...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!