Elvárható, hogy a nagytesó foglalkozzon a kistesójával, mikor meg se volt kérdezve tőle, hogy szeretne-e kistestvért? 16/L

Ja, és Kérdező, van otthon József Attila kötetetek? Ha van, nyisd ki itt:

[link]

és tedd a szüleid asztalára...

Ennyi.

A nagytesónak nem kötelező a gyerekre vigyázni. Pont.

De akik itt ennyire kardoskodnak a kérdező, meg a gusztustalan stílusa mellett (máskor az ilyeneket kapásból leoltják, hogy hisztis liba meg stb.), azok tényleg elhiszik, hogy 4 évesen 8 órára egyedül hagyták a szülei?

Azt mondja, hogy ő végez minden házimunkát. Ha valóban ő csinálná, akkor nem kellett volna megkérni, hogy ugyan mosogasson már el meg seperjen fel, mert magától is látná, hogy mit kell megcsinálni. Amikor én kamasz voltam, valóban én csináltam otthon ezeket a dolgokat, ami azt jelenti, hogy benne volt a napi rutinomban, hogy hazamentem, ebédeltem, elmosogattam, felsöpörtem, ha sár volt odakint, és behordtuk, akkor fel is mostam. Nem kellett rá megkérni, mert automatikusan, magamtól megcsináltam, sőt néha ezeken kívül mást is. Ha tényleg minden házimunkát ő végezne, akkor nem kéne neki könyörögni - én innentől kezdve nem hiszem el sem ezt, sem azt, hogy milyen szomorú sorsa volt gyerekként.

Ennek egyébként semmi köze annak, hogy kell-e vigyázni a kistesóra, vagy sem. Ha örömmel csinálja (mint a sárig lehordott edzős-kocsmázós válaszoló lánya, aki valódi családban él, ahol segítik egymást, nemcsak elvárják az anyukától, hogy kinyalja a feneküket), akkor vigyázzon rá. Ha olyan a hozzáállása, mint a kérdezőé, akkor nem kell rá vigyáznia - mondjuk én akkor sem bíznám rá a gyerekemet, ha rajtunk kívül ő lenne az utolsó élő ember a világon...

Nekem 3 öcsém van. Kb 9-10 éves lehettem, akkor kezdtek el egyedül hagyni a 3-4 éves öcsémmel. Persze több óráról volt szó. Utána 11 voltam, amikor a második öcsém megszületett, 14, amikor a harmadik. Rendszeresen hagytak velük egyedül, volt hogy elmentek étterembe, a kicsi még csak pár hónapos volt. Elkezdett sírni, bármit csinálhattam vele, nem hagyta abba. Felvettem, sétálgattam vele, megetettem, semmi nem használt. A szüleimet persze nem tudtam elérni. Azért ez 14 évesen kicsit "megrázó" volt, hogy ott vagyok egy zokogó csecsemővel és a szüleim meg nem veszik fel a telefont. Utána valami tanfolyamra iratkoztak be, akkor is fél napokig nem voltak otthon. Senki nem kérdezte meg, hogy szeretném-e ezt csinálni :) gondolom érthető, hogy 15 évesen hálát adtam, hogy elmehettem kollégiumba, miközben a szobatársaim sírva búcsúztak a szüleiktől, én úgy éreztem, hogy ez életem egyik legboldogabb napja.

Most 23 vagyok és egyáltalán nem érzek késztetést hogy nekem valaha is gyerekem legyen, és nem valószínű hogy ez változni fog. Gondolom ez annak köszönhető, hogy a gyerekkorom nagy része "gyerekneveléssel" telt el, és nagyon is jól tudom, hogy mivel jár 3 gyerek.

Kérdező, én sem szeretem a gyerekeket, de a saját testvéreimre mindig szeretettel tekintettem, bármennyit is kellett rájuk vigyáznom. Remélem ez veled is így lesz, ha normálisak a szüleid, sokat úgysem fognak kérni tőled. :)

Három gyerekem van, és elvárom hogy segítsenek.

És nem érdekel, hogy épp fel kell söpörni a padlót, vagy a legkisebbet kell elhozni az oviból, és figyelni rá, amíg hazaérek a munkából. Azt a fél órát ki lehet bírni, minden nap.

Nem azért, ment ingyen bébiszitternek nézem a gyereket, hanem azért, mert minden családtagnak megvan a feladata.

Nem az a szülő dolga, hogy viszonzás nélkül kiny.alja a gyerek se.ggét, és nálunk is volt már hiszti abból, hogy bezzeg a kismiskának nem kell.

Még sok víz lefolyik addig a hátunkon, de fog ő is családot alapítani. És akkor neki is baromi jól fog esni, ha a nyugdíjas anyja figyel a gyereknek a nyáriszünetben, és a testvére elhozza az ő gyerekét az oviból, és figyel rá, amíg hazaér a munkából.

És fel se fog merülni bennem nagymamaként, hogy magának szült gyereket, nem nekem.

Ugyanis egy család vagyunk.

Előtted én válaszoltam a kérdésre.

A legnagyobbat még anyámra passzoltam le, aki azóta sajnos nem él. És soha nem vágta a fejemhez, hogy nem neki szültem, hanem magamnak.

Sőt, engem se kérdeztek, mikor a hugi megszületett, én akkor 15 voltam. És nem haltam bele abba, hogy megtanultam pelenkát cserélni, tápszert keverni, vagy babát fürdetni. Nem mondom, hogy mindig őszinte, ragyogó mosollyal rohantam bébiszittelni, de ha így kinyitom a szám a szüleimnek, az biztos hogy bezsebelem az első atyai pofont.

Lehet, én nőttem fel beteg és torz családban, ahol egyik segíti a másikat, akkor én kérek elnézést.