Mikor fogadja el, hogy én boldog vagyok a gyerekekkel? Miért kell ezt mindig felhozni?

Apukámnak nagy törés volt az életében, hogy őt követve nem az orvosira mentem, pedig jól tudta, hogy a kémiát és a fizikát gyűlölöm, a biológia sem volt a kedvencem.

Az egyetem alatt terhes lettem és akkor közölte, hogy nem érdekli tovább, mi lesz velem, szégyent hoztam rá és sosem csalódott még senkiben akkorát, mint bennem. Mindezt azért, mert az anyaságot választottam.

Nemrég született meg a 3. babánk és boldogok vagyunk a férjemmel, nem állt meg az életünk a gyerekek miatt, ahogy páran megjósolták, sőt.

Viszont az apám a mai napig mondja, hogy orvosként milyen sikereket érhetnék el. Havonta egyszer ebédelünk együtt általában, de ez mindig feljön. Egyszerűen mintha nem fogná fel, hogy én boldog vagyok így.

Pl. itt van egy barátnőm, akit felvettek az orvosira és 23 évesen döntött úgy, hogy elege van belőle, neki az nem való. És kezdhette újból az egész egyetemet.

Én örülök, hogy még csak el sem kezdtem, hiszen tudtam, hogy nem vagyok orvosnak való.

Szerintetek mit mondhatnék, amitől megérti, hogy nekem így teljes az életem?