2 hete elvesztette a lányom a párját. Hogyan tudnék még jobban segíteni neki?

Egyébként itt találsz sok dolgot erről a témáról: [link]

[link]

stb

jesszusom,ez szörnyű..

egyelőre mindenképp idő kell neki.. időnek kell eltelnie és egyre jobb lesz..

utána majd jöhet a szakember ha nem megy egyedül!

A húgom férje meghalt 2 éve, én a babámat veszítettem el 2 hete.

Amit tudok, hogy neki jó volt:

- vele lenni, ha akarta, de nem feltétlenül beszélni a férjéről. Főzni, ott aludni, filmet nézni, beszélgetni, sétálni, és ha ő akarta, szóba hozta a férjét.

Ami nekem jó:

- ha meghallgatnak,

- ha elfogadják, amikor nem akarok beszélni, telefonon sem vagy találkozni,

- ha nem adnak tanácsokat, és nem mondják: "XY-nak még rosszabb volt, mert...", "képzeld el, milyen rossz annak, aki...", "majd lesz másik", "most már szedd össze magad", "mozdulj ki", "menj ilyen és ilyen programra", "jobb volt valamiért így", stb.

Úristen, 22 éves lány vagyok, 2 éve vagyok a párommal, de bele sem merek gondolni, hogy milyen szörnyű lehet ez. :(

Fiatalon, amikor az ember az egész életét eltervezi közösen a szerelmével,aztán meghiúsul az egész, borzalmas tud lenni.

És nem csak a tervek szétfoszlása okoz gondot, hanem a szeretett ember hiánya.

Amikor megölelnéd, beszélgetnél vele, de bárhová nyúlsz, nem találod és nincs már többé. Nagyon nehéz lesz a lányodnak még, hosszú évekig szerintem.

Legyetek mellette, de néha hagyjátok egy kicsit egyedül is, mert egyedül kisírni, feldolgozni is kell a gyászt.

Elég kilátástalan most biztosan, és a lelke "üres" lehet, mert nincs a szeretett személye sehol.

Nem is tudom, mi lenne a jó tanács! :(

Részvétem!!!

Kedves Aggódó Anyuka! Először is: részvétem Nektek! Nekem pár hónappal ezelőtt lett öngyilkos a Szerelmem, de felfogni azóta sem tudom, hogy nincs többé. Nem telik el óra, hogy ne gondolnék Rá, pedig már egyértelműen sokkal jobban vagyok, mint amikor történt. Az én Anyukám kineziológushoz vitt, a temetés napján voltam először, aztán mivel már durva fizikai tüneteket is produkáltam, nagyjából egy hónappal később kerestünk egy pszichiátert, aki antidepresszánst írt fel, mert a munkám ellátására is képtelen voltam. Nagyon kedves, és lelkiismeretes nő, a gyógyszerre pedig egy rossz szavam nem lehet. Ha később ne adj' Isten Nálatok is úgy hozná a helyzet, keressetek egy megbízható szakembert, de addig talán a legtöbb, amit tehetsz, hogy éreztesd, Rád mindig, és minden körülmények között számíthat. Én mondjuk utáltam, hogy egy perc nyugtot nem hagytak nekem se a család, se a barátok. Kell, hogy egyedül maradjon a gondolataival, ha van rá igénye. Persze azért ha próbálátok elfoglalni, az nem árt. Legyetek megértőek, ha esetleg hangulatingadozásai lennének, ha feketében akar járni, ha sokszor ki akar menni a temetőbe, vagy ha nem akarja elmosni a bögrét, amiből a párja utoljára ivott. Ezeket én a mai napig hallgatom, és őszintén szólva egyrészt idegesítő, másrészt unalmas, harmadrészt nagyon fáj. Mindenki úgy gyászol, ahogy tud, és ahogy jól esik. Ne nyúzzátok, hogy mi a baj, és hogy legyen már jobb kedve, mert csak még frusztráltabb lesz tőle. Ja, és soha, semmilyen körülmények között ne mondjátok Neki, hogy az élet megy tovább! Mert persze mi is tudjuk -titkon, jó mélyen elásva-, hogy valahol igazatok van, de azt is tudjuk, hogy már nem ugyanúgy. Hogy már soha, semmi nem lesz olyan, mint volt, és hogy ez a világ kevesebb lett Nélkülük. És különben is: Hogy merészel sütni a nap? Miért van másnak jó kedve? Hogyhogy nem dől össze a világ? A miénk összedőlt, nem is kicsit, ezt idő lesz újjáépíteni.

Még egy javaslat, de Te ismered a Lányod, hogy Neki ez mennyire jönne be: nekem iszonyú sokat segített, hogy először, két nappal a történtek után csináltattam egy gyűrűt, amibe belülre belevésettem a nevét, és az első találkozásunk dátumát. Olyan gyűrű, mint egy sima karika, tehát nem gátol semmiben, és tudom, hogy egy épp nem gyászoló szemszögéből siralmasan hangzik, de ettől kicsit úgy érzem, hogy mindig velem van. Pont ugyanolyan indíttatásból csináltattam egy diszkrét emlék-tetkót. Ne kérdezzétek az okát, valahol megnyugtat a tudat, hogy magamon viselem. Szóval a Lányod személyiségétől függően bármi jöhet, ékszer, tetkó, vagy akár ültettek egy fát az emlékére... Én mindkét esetben sírtam a boldogságtól, amikor a gyűrűt először felvettem, és amikor a tetoválás elkészült. Nekem ezek leírhatatlanul sokat jelentenek, hátha Neki is. Nagyon sajnálom a Lányodat, borzasztóan nehéz most Neki, de tudom, hogy Nektek is. Én az egész családot kiidegeltem, és a mai napig nem könnyítjük meg egymás dolgát. Én néha még minidg hisztériázom, Nekik meg elegük van a temetőbe mászkálásból, a feketében járásból, és hogy nem igazán nyitok mások felé. Ha ilyenje van, inkább támogassátok szerintem, engem földöntúli düh fog el, ha ebbe beleszólnak.

Sok erőt kívánok Nektek, mert ahhoz, hogy Benne tartsátok a lelket, szükségetek lesz rá! Ezzel segítetek főleg, és ha megértőek vagytok. Ha gondolod, írj privátot!

Tavaly halt meg a párom. Nekem azzal segített a legtöbbet anyu- amit az elején igen nehezen értett meg- hogy legyen itt és maradjon csendben.

Ne akarjon beszéltetni, majd beszélek ha akarok, és ha rám jött tényleg beszéltem. Mindenről. Nagyon sok erőt kívánok a lányodnak, és Neked is, mert ez egy iszonyatosan durva időszak lesz.