Visszajöhet vajon a fiam?

Az anyja jó esetben, hetente egyszer látta. De ha beteg volt a kisfiú, soha.  Én ápoltam. Nehéz volt a helyzet, de mindig került valami kevés az asztalra. Nem tudtam sokat adni. Néha egy cipőcske, vagy ruhácska.  És persze rengeteg szeretetet, odafigyelést. Nem véletlenül maradt velem.

Félévvel ezelőtt az anyja, több futókapcsolat után, összejött egy igazán tehetős férfival. (Csak a kocsiban meg a házban van vagy hatvan milla)Kéthónapra rá, teherbe is esett. Már a kapcsolatuk elején, egyre többször hívta magához a kisfiút. Furcsa volt ez számomra az elmúlt évek után. Kb két hónappal ezelőtt azt vettem észre, hogy egy-egy látogatás után, egyre többször kritizál a fiam. Azt tudtam, hogy ott mindene megvan, ami szem szájnak ingere. De valahogy nem féltem attól, hogy eltudnák édesgetni. Ám egy hónappal ezelőtt, már rendesen sértegetett a fiam. Akkor egy nagyon ismerős kép ugrott be. Mintha csak a múltba repültem volna. Mint mikor az anyja nem talált megfelelő indokot arra, miért is hagyja el a családot. Inkább velem akarta kimondatni hogy vége. Persze akkor még nem láttam át a turpisságot, és foggal körömmel ragaszkodtam a családhoz. Ennek az lett a vége, hogy gyűlölködve váltunk el. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna tisztán beszélni. Szóval ezen a tapasztalatok után, nem akartam, hogy odáig fajuljanak a dolgok a fiammal is. Magamtól mondtam neki. Ha ott jobb, menj anyádhoz. Kulturáltan beszéltem vele, nehogy azt higgye bajom van vele. Egy hónap telt el. Hetente hívtam. Ő nem keresett. Azóta kaptam egy jobb állást, és ezen felbuzdúlva hívtam is. Ő közölte velem, hogy már nem akar visszajönni. Velük akar élni. Teljesen összetörtem. Azóta nem hagynak nyugodni az emlékek. Mint pl... amikor éjszaka azt hittem alszik, és halkan azt mondtam" szeretlek kisfiam" erre a sötétből jött a válasz..."én is nagyon szeretlek apa".  Vagy amikor apró termetével sétál mellettem a kis kabátjában, hogy eladjuk a szerszámkészletet, amiből megtudtuk venni neki azt a játékot amire olyan régóta vágyott. Milyen izgatottan vártuk a postás néhány nappal később, hogy hozza a csomagot.  Ő jó gyerek. Soha nem kellett bántani, vagy szidni. Illedelmes. Szülő nem igazán kívánhat magának jobb gyermeket.

Ezért vagyok teljesen összezavarodva. Mi történt? Van még visszaút? Vagy tényleg ilyen egyszerűen lehet felejteni egy másik embert? Itt vagyok negyvenévesen, és talán még gyerekkoromban sem voltam ennyire tanácstalan. Ha valaki élt meg hasonlót, vagy hallott ilyenről, kérem ossza meg velem, vajon mit várhatok?