Kiderült, hogy anyám egész életemben hazudott nekem. Ti megbocsátanátok?

Hmm, foghadhatunk szerintem, hogy melyikünk "édes"anyja a nagyobb K..rva.

Hasonló az én sztorim is, azzal az apró problémával, hogy anyám 25 évig és a mai napig is hazudik arról, hogy ki a vér szerinti apám. TAGAD mindent, holott világ ringyója volt. Sintén felcsináltatta magát az exfőnökével (már férjezett nőként...), a pasi nem vállalta, hát "eladta" a gyereket, mintha a férjé lenne. Nem is hasonlítok egyébként rá.

És nem, engem még Szeretetben sem nevelt, mindig csak egy utánfutó voltam, nem adott normális ruhákat, legolcsóbb, legsz.rabb kajákat ettem, sosem kaptam semmit, mert mindig magával foglalkozott, hogy saját magának meglegyenek a kis javai. A gyerek meg csak úgy volt dísznek. Hát ilyen egy ANYA???

A különbség talán annyi, hogy anyám békés csendben él a kis hazugságaival, én meg megtudtam ezeket a dolgokat, de nem szembesítettem még, mert a legapróbb részleteket is tagadja. Nevetséges, hogy védi magát meg a ku.va énjét. Én szégyellem magam miatta!! És igen, sajnos a korábbi sikertelenségeim mind-mind azért voltak, mert normális család nem állt mögöttem. Semmit nem kapok mai napig anyámtól, pedig már 25 vagyok. Bár nem is kérek. A nevelőapám még kevesebbet foglalkozott velem, de ezt utolag még megértem.

Lehetett volna más választása, ő ezt válaszotta. Hagyom még, hadd éljen a békés kis világában, aztán borítom a bilit és megnézheti magát. Hiába tagadja, egy apasági eredményét már nem vitathatja el. Szégyellem magam most is, hogy ezt leírtam. Nekem nem jutott normális gyerekkor, de épp azon vagyok, hog a felnőttkorom normális legyen.

N 25

"de épp azon vagyok, hog a felnőttkorom normális legyen"

Mi pedig azon vagyunk, hogy ebben segítsünk.

Az első feltétele: a megbocsájtás. Jól tetszettek hallani. A másik alternatíva, a bosszús lihegés, és panaszkodás, és hárítás, ők az okai a hibáimnak.

Míg, ha megbocsátasz, elengeded, és haladsz az utadon békésen.

Ez a ti érdeketek lenne (nekem mindegy is lehet) - ne pontozzátok le gondolkodás nélkül. Semmi sem lesz jobb, ha nem tudjátok a bánatot elengedni.

"A megbocsátás a sértettet tisztítja meg, nem a sértőt, azt szinte nem is érinti."

Jorge Luis Borges

Miért kell lepontozni mindenkit aki nem az anyát védi?

Elismerem, lehet, hogy attól még jól nevelte a gyerekét, de milyen anya az, aki több évig, vagy akár évtizedig hazugságban tartja a gyerekét? Egy ilyen dolgot (még ha kínos is) azért el kellene mondani, mert 5-ször jobban fáj az igazságot egy harmadik személytől megtudni, még akkor is, ha az illető családtag.

Szerintem inkább neki kéne eléd állnia, és őszintén bocsánatot kérnie.

Most komolyan, létezik olyan ember, aki ilyen nagy volumenű dolgot képes maradéktalanul megbocsátani?

Mert az, hogy anyám rálép a lábamra, vagy elfelejt elmenni az unokájáért, meg lehet bocsátani.

"Most komolyan, létezik olyan ember,"

Igen, létezik. És ha jó szülő akarsz lenni, ezt teszed: feldolgozod és elengeded.

Nagyon furcsán működik a tudat(alatti). Ha feldolgozatlan harag, bosszú, sértettség, fájdalom van: úgy kíván feldolgozódni, magától, hogy ismételgeti magát. Ő is ugyanazokat a hibás köröket futja, és nem tud szabadulni.

Lehet hogy anyja, nagyanyja, ükanyja is ebben bolyongott.. Ha nem megy magától - nehéz munka, de megéri!- akkor segítség kell. Nagyon jó a Heilinger-féle családállítás. Katartikus és döbbenetes. Fel kell dolgozni,és szabadulni tőle.

Nézd Kedves #45, megbocsájtani véleményem szerint annak lehet és kell, aki őszintén megbánta amit tett, igyekszik rendbe hozni valami módon - tehát ez a megbánás valós és aktív - és kéri a bocsánatot. Ja, és persze a kárt okozó nem lehet jobb helyzetben, mint a kárvallott. Ez kb ennyi.

És egyáltalán nem kell kizárni az életedből a negatív érzéseket se, mert nem igaz, hogy a negatív érzések csak hátráltathatnak, a negatív érzések igen komoly hajtóerőt is tudnak jelenteni - és nem, nem csak a bosszúra, hanem dolgok jobbá tételére is. Gondold csak át egy kicsit... a gyűlölet az pl. egy negatív érzés? Gyűlölöd mondjuk a hazugságot? Jobbá válhat a világ azáltal, ha téged a hazugság gyűlölete motivál? Na ugye, hogy igen...

Nem értek egyet 46, a 42 Borges idézettel értek egyet, azt gondoltam tovább. A probléma a 46-ban, hogy rettenetesen sokat hazudunk magunknak... és azt valahogy nem annyira gyűlöljük. Az a mentség, a kifogás, az elbújás. Vegyétek komolyan a magunkon való munkát, mert ez a lényeg. Kiégetni ezeket és tiszta lélekkel állni a világban. Egyébként mindig elrántanak ezek a múltbéli hibák és - mivel ez volt a minta - ismételgeti az ember ugyanazokat a hibákat (variálva) (sok tapasztalat, 'sajátélmény' mondatja ezeket. Más helyzet, de hisz minden eset más és más: korán árva maradtam. És mikor elérkezett az a helyzet: ua éves voltam és ua.korú két kisgyerekem volt: valami hatalmas erő dolgozott, hogy én is "elmenjek" Ez tudatalatti és nehéz vele bánni.. de kell, mert nem lesz jó, ha kell, segítséggel, de fel kell dolgozni. És ha ez megtörténik, nem lesz gyűlölet, harag, hanem közömbös lesz. És szabadon felnőttként gondolkodik és cselekszik az ember)

*

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor - ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

József Attila

Eredetileg a 41-es (dühös) válaszoló vagyok.

Meg fogok bocsátani. De nem most. Ahhoz ez az egész túl friss, hogy el tudjam engedni csak úgy. Igazságtalanság, megbántottság, sértettség érzései kavarognak bennem, rengeteg összeállt emlékképpel és sérelemmel. Isten ments, hogy én is ilyen legyek! Fáj anyám elégedett és nyugodt képmutatását látni, mintha minden rendben lenne, mintha semmi probléma nem lenne, valójában dúlnak bennem az indulatok a viselkedése miatt, és hogy egész életemben hülyének nézett. De az a nagy igazság, hogy még szembesíteni sem tudom, annyira bennem van a gyerekkori énem, amikor mindig csak bánott és fájdalmat okozott nekem (fizikailag is). Nem merek beszélni erről. Szörnyű érzés. De jó lenne már ezen az egészen túllenni, mert megmérgezi az életem, a mindennapjaim.

Kedves #47, szerintem Te két dolgot összemosol, és ez rögvest kiderül számodra is, ha elvonatkoztatsz az anya személyétől, és veszel helyette egy más személyt, aki szintén kárt okozott az ember számára.

Mondjuk legyen egy rabló, aki kirabolta.

Nyilván ott is létezik belső munka is a dologgal, sőt lehet szüksége az illetőnek szakmai segítségre is, ha ez az eset az illetőben olyan lelki nyomokat hagyott, ami a mindennapi életvitelében zavarja, mondjuk nem mer utána kimozdulni az utcára, vagy kényszercselekményeket vesz fel, vagy ilyesmi, esetleg vérbosszút akar állni az elkövetőn. Persze, ezen a belső munka, meg a pszichológia tud segíteni.

NADE ez egy percig sem indikálja azt, hogy ettől a bűnt meg kellene bocsájtani az elkövetőnek, vagy hogy ne tartana igényt az ember jogosan a gonosz tett megtorlására.

Érted, szóval persze, az áldozattannak (viktimológia) van teljesen jogos pszichológiai része - na de az soha nem irányulhat arra, hogy a bűnös megússza a tetteivel, az annak következményeivel való szembenézést, az elengedés képessége nem jelenthet automatikusan megbocsájtást.

Ha ennyire szereted József Attilát:

"Ezer esztendő távolából,

hátán kis batyuval, kilábol

a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,

holott a sírt, hol nyugszik atyja,

kellene megbotoznia."