Kikészít a 18 éves lányom és a 24 éves fiam, mit tennétek a helyemben? 53 éves budapesti anyuka vagyok, akit 3 agyműtét után leszázalékoltak, vagyis: nem dúskálunk anyagiakban.
A férjem egy szelíd ember, aki (velem együtt) mindent megtett azért, hogy a két gyerekünknek „mindene” meglegyen, vagyis első helyen mindig a család állt számunkra. Beláttam mára, hogy túlzottan engedékenyek voltunk, és az általunk helyesnek vélt demokratikus nevelés csak rosszhoz vezetett. A lányunk most fog érettségizni, jó tanuló, de itthon elviselhetetlen, állandóan követelőzik, mivel egy nagyon gazdag társaságba került, akiknek természetes, hogy mindent megvehetnek. Velünk rondán beszél, üvöltözik, ha nem kap meg valamit, beszélni vele nem lehet, mert szó szerint leüvölti a fejünket, semmiben nem segít, állandóan azt vágja a fejemhez, hogy rossz (ennél keményebb jelzőkkel!) anya vagyok. Ha ezt nekem meséli valaki, hogy egy ’gyerek’ a szüleit állandóan terror alatt tartja, el sem hinném. Szerinte neki minden jár, mert ő ugye tanul, így semmit nem kell tennie egyebet. Havonta 25 ezer forintot kap tőlünk (nagy nehézségek árán), amit persze elkölt, úgy, hogy azt üvölti, hogy semmi közöm hozzá, mire. Aztán kezdődik a követelésáradat. Most fejébe vette, hogy fizetősre fog menni az egyetemen, és persze hozzám vágta, hogy kezdjünk el gyűjteni a tanulmányaira. Nem bírom tovább, próbáltam vele leülni megbeszélni a dolgokat, nem járt eredménnyel. A fiunkat pedig, akit - miután többször meglopott bennünket -, nagy nehezen kiraktuk itthonról 6 hónapja, mert érettségi után egy szakmát volt hajlandó elvégezni, és megszerezni az OKJ végzettséget, pedig négy évig járhatott nappalisként tanulni, végig mi tartottuk el. Azért tartom reménytelennek a helyzetet, mert most sem hajlandó munkát keresni magának, vasárnaponként eljön hozzánk, és elpanaszolja, hogy nincs pénze, azt várja, mi adjunk. Csak azért iratkozott be egy OKJ oktatásra, hogy felvehessen diákhitelt, amiből megpróbálja fenntartani magát. De nem jár be tanulni, csak beiratkozáskor járt bent. Nem érti meg, hogy a hitelt vissza is kell majd adni. Nem tudom, mit tegyek, mert semmiben nem hallgat ránk: munkát nem keres magának, nem tanul, közben állandóan azt mondogatja, hogy melyik haverját mennyi pénzzel támogatják otthonról. A férjem nem képes a sarkára állni, mert még mindig azt hiszi, hogy mindennek a megoldása a mi kötelességünk. Én már nem bírom tovább az állandó veszekedéseket, reménytelen vitákat.
Nincs szükségem letolásokra, mert tudom, hogy sok dologban mi (a férjemmel rontottuk el), de a tűrőképességem végére értem, és úgy érzem, akár a halálba is menekülnék, mert nem bírom tovább. Ha van hathatós ötletetek, arra lenne szükségem, mert nincs kihez fordulnom.
Hét drága Évi én nekem is ha csak negyed ilyen anya jutott volna nem is tudom mit tettem volna hogy mennyire vartam egy anyai szeretgetést érezzem hogy szeret torodik velem leul velem megbeszelni dolgokat.....de sajnos nalunk pont az ellenkezoje jutott nem az hogy anyam kovetelozott volna hanem hogy eppen o ordibalta le a fejem hogy en ilyen meg olyan vagyok stb...
Szoval en a te helyedben azt tennem amit javasoltak ne adj neki tobb penzt mert tudja hogy mindig adni fogtok legyel egy kicsit szigorubb allj a sarkadra ha a ferjed nem teszi meg es igen is mondd el neki hogy ezt nem lehet tovabb folytatni azt hiszem tulsagosan is elkenyesedett a helyzet.
Mondd neki ha nem tetszik amit ti tudtok neki nyujtani fogja a csomagjat es elmehet a gazadag barataihoz es adjanak ok neki penzt meg mindent Te vilagra hoztad felneveltetek es nem ez lenne a koszonet erte sot en meg suli kozben is ha szunido volt bizony elmenttem melozni tegye o is ezt ha penzre van szuksege erezze meg az o sajat boren hogy milyen is az amikor megkeresed a penzed nem pedig kolti azt amiert csak meg sem dolgozott.Ti szulok vagytok de azert mindent nem lehet elnezni sem.Szornyu hogy mik vannak.
Kedves 21-es!
A számomra leglényegesebbre reagáltál: bizony a legrosszabb az, hogy mindig is arra vágyam, hogy csodálatos érzelmi kapocs legyen köztem és a gyerekeim között, ennek a hiánya fáj a legjobban! Kár, hogy nem ilyen gyerekeket szánt nekünk a sors, mint amilyen Te vagy!! Nem a saját felelősségünket akarom leplezni, hiszen nyilván elrontottunk dolgokat, a túlzott engedékenységünkkel, ráadásul mind a ketten (szülők!), de Édesanyám engem is ajnározott, mégsem merült volna fel bennem, hogy visszaéljek a szeretetével, bizalmával. Apám más tészta volt… A fiunkkal még rosszabb lett a helyzet: most a depresszióban van, fel sem kel, már az albérletében (aminek a felét mi fizetjük!, kérdés, minek???), vasárnaponként nálunk sajnálgatja magát, munkaügyi központba nem megy el, állást nem keres, tanulni nem tanul, céljai nincsenek, panaszkodik, hogy nincsenek barátai, sem más emberi kapcsolatai, sorolhatnám. Nekem a bicska kinyílik a zsebemben ezeket hallva, de az apját a rossz lelkiállapotával zsarolja, meg azzal, hogy véget vet az életének. Szerintetek meddig tart a szülő felelőssége? Tehetetlennek érzem magamat (magunkat), hiszen orvosi segítségért nem fordul, változtatni nem áll szándékában. Megmondtam, hogy mindenben támogatom, ha orvoshoz fordul, elkísérem, mellette állok… Férjem szerint éppen erről szól a depressziós betegsége. Most már megint vissza akarja hozzánk sajnáltatni magát. A férjem már hajlandó lenne befogadni, én rettegek, mi lenne megint, ha a csekkek értékét megint elrabolná… De ha öngyilkos lesz, akkor a férjem maximálisan rám terheli majd a felelősséget, hogy nem fogadtam vissza. Egyre inkább belátom, hogy erre rámegyünk mind a ketten… Mi a kiút?
válasza:
válasza:Szerintem a szülő felelősége a gyermek felnőtté válásáig tart. Ahogy az étel is csak addig van a szakácsra bízva, míg el nem készül. Nem hinném, tovább követnie kellene, nem?
Teljesen természetes dolog, hogy az ember életében némely dolgok nem sikerülnek. Igaz, a gyermekkel kapcsolatos teljes kudarc a mély érzelmek miatt felkavaróbb, és szinte elviselhetetlen probléma, de tudnotok kell átlépni rajta.
Az ember a dolgokat kétfleképpen ítélheti meg, élheti át. Érzelmekkel és/vagy ésszel. Ahogy látom, ebben az esetben ezt érzelmek csődöt mondtak, az az úton való gondolkodással magatokat és egymást csak tönkre teszitek. Én igyekeznék kizárni minden érzelmet, maradjon a puszta logika, az meg azt mondja, a gyerekeiteknek ultimátumot kell adni, ha képesek normális viszonyban lenni veletek, akkor lehet szó kapcsolatról, segítésről, ha nem, akkor viszlát!
Kedves sheriffkoma!
Ez azt jelenti, hogy meg tudnád tenni, hogy pld a saját gyerekedet kizárod az életedből, ameddig nem él "emberi" életet, (vagyis nem dolgozik, sem nem tanul, csak nyavalyog). Egyáltalán a nyavalygás nem betegség-e? Mármint pld depresszió vagy súlyosabb? Ha véletlenül az, akkor is hagynád a sorsára? Eltaszítanád? Ezek az érzelmi kérdések, persze teljesen más az ésszerűség, nem elé állni, ha lefelé száguld a lejtőn. Azt már beláttam, hogy visszafogni nem lehet, ezen már túl vagyunk. Nyilván szerintem sem tanácsos elé vetni magunkat, hátha megáll a száguldó vonata, ami a szakadékba száguld.
válasza: válasza: válasza:Kedves 26 (27) és 28!
Kemények a szavaitok, de jogos, különben nem lesz változás, csak, ha az (szülőként) magába tekint, és bármilyen nehéz, változtat a hozzáállásán, viselkedésén.
„életszerű megoldás” alatt mit értesz? Mert maximálisan egyet értek Veletek, de a gyakorlati kivitelezés a problémám. A fiunkat hagyni, hogy majd kidobják az albérletből, ha nem fizet saját pénzből? A lányunknál megvonni az összes kp-t? Ha őrjöng, illetve semmiben nem változik, elküldeni a háztól? A családsegítőt megpróbáljuk, de, ha nem hajlandóak eljönni a „gyerekek”, szerintem esetleg semmit nem ér. Rengeteg kérdés kavarog bennem a gyakorlati dolgok vonatkozásában. Azért szerintem inkább az a bűn, ha valaki visszaél a neki nyújtottakkal. De jogos, hogy hibásak vagyunk.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!