Kikészít a 18 éves lányom és a 24 éves fiam, mit tennétek a helyemben? 53 éves budapesti anyuka vagyok, akit 3 agyműtét után leszázalékoltak, vagyis: nem dúskálunk anyagiakban.

A férjem egy szelíd ember, aki (velem együtt) mindent megtett azért, hogy a két gyerekünknek „mindene” meglegyen, vagyis első helyen mindig a család állt számunkra. Beláttam mára, hogy túlzottan engedékenyek voltunk, és az általunk helyesnek vélt demokratikus nevelés csak rosszhoz vezetett. A lányunk most fog érettségizni, jó tanuló, de itthon elviselhetetlen, állandóan követelőzik, mivel egy nagyon gazdag társaságba került, akiknek természetes, hogy mindent megvehetnek. Velünk rondán beszél, üvöltözik, ha nem kap meg valamit, beszélni vele nem lehet, mert szó szerint leüvölti a fejünket, semmiben nem segít, állandóan azt vágja a fejemhez, hogy rossz (ennél keményebb jelzőkkel!) anya vagyok. Ha ezt nekem meséli valaki, hogy egy ’gyerek’ a szüleit állandóan terror alatt tartja, el sem hinném. Szerinte neki minden jár, mert ő ugye tanul, így semmit nem kell tennie egyebet. Havonta 25 ezer forintot kap tőlünk (nagy nehézségek árán), amit persze elkölt, úgy, hogy azt üvölti, hogy semmi közöm hozzá, mire. Aztán kezdődik a követelésáradat. Most fejébe vette, hogy fizetősre fog menni az egyetemen, és persze hozzám vágta, hogy kezdjünk el gyűjteni a tanulmányaira. Nem bírom tovább, próbáltam vele leülni megbeszélni a dolgokat, nem járt eredménnyel. A fiunkat pedig, akit - miután többször meglopott bennünket -, nagy nehezen kiraktuk itthonról 6 hónapja, mert érettségi után egy szakmát volt hajlandó elvégezni, és megszerezni az OKJ végzettséget, pedig négy évig járhatott nappalisként tanulni, végig mi tartottuk el. Azért tartom reménytelennek a helyzetet, mert most sem hajlandó munkát keresni magának, vasárnaponként eljön hozzánk, és elpanaszolja, hogy nincs pénze, azt várja, mi adjunk. Csak azért iratkozott be egy OKJ oktatásra, hogy felvehessen diákhitelt, amiből megpróbálja fenntartani magát. De nem jár be tanulni, csak beiratkozáskor járt bent. Nem érti meg, hogy a hitelt vissza is kell majd adni. Nem tudom, mit tegyek, mert semmiben nem hallgat ránk: munkát nem keres magának, nem tanul, közben állandóan azt mondogatja, hogy melyik haverját mennyi pénzzel támogatják otthonról. A férjem nem képes a sarkára állni, mert még mindig azt hiszi, hogy mindennek a megoldása a mi kötelességünk. Én már nem bírom tovább az állandó veszekedéseket, reménytelen vitákat.

Nincs szükségem letolásokra, mert tudom, hogy sok dologban mi (a férjemmel rontottuk el), de a tűrőképességem végére értem, és úgy érzem, akár a halálba is menekülnék, mert nem bírom tovább. Ha van hathatós ötletetek, arra lenne szükségem, mert nincs kihez fordulnom.