Hogy alakult a viszonyotok a szülőkkel életetek során? Lehetőleg olyanok válaszoljanak, akik legalább 30 körüliek, hogy legyen rálátásuk valamiféle élethosszra.

Gyerekkorban közel.

Nagyobb tinikorban távolodás, nagyon elegünk volt egymásból :D

Felnőttkorban visszaállt a közeli viszony.

Nagyon kisiskolás koromban egy kézműves foglalkozásra jártam, és sikerült egy igazán szép és pici ékszer szettet csinálnom. Úgy döntöttem anyukámnak adom akkor karácsonyi ajándékként, mert akkoriban szerette váltogatni az ékszereit, sok bizsut is hordott, nemcsak aranyat. Titokban kiürült bonbonos dobozt bevontam színes

papírral, és rajzoltam rá. Beletettem az ékszereket, rá a fedelet és jó szorosan virágszalaggal masnival fogtam össze.

46 éves vagyok hamarosan, de az ajándékot anya azóta sem bontotta ki. Ez jól szimbolizálja a mi kapcsolatunkat...

Emlékeim szerint sokáig a szobájában az ilyen elfekvő holmik között feküdt, majd idővel a valahogy a régi társasjátékok közé kavarodott. Nagytakarítások során szokott a kezembe akadni, de nem tudok belenézni, mert olyan alaposan összecsomóztam a szalagokkal, hogy csak szétvágva lehet kinyitni. Azt még nem akarom.

Ha anya nem akarta kinyitni, akkor maradjon csukva.

Amúgy én csak a nagyimhoz tudtam bújni, de 10 voltam, amikor ő meghalt. Szerintem rajta kívül más nem is szeretett igazán sose.

Kb. 17 éves koromig reménykedtem, hogy egyszer sikerül anyámmal beszélgetős viszonyba kerülni, de nem, erre ő képtelen volt, neki erre nem volt igénye. Talán ha én kezdeményeztem volna, akkor vevő lett volna rá?! De nem mertem, túl sok volt mindig is ez a lelki mellőzöttség, és ahogy a karácsonyi ajándékomról nem vett tudomást, valószínű a szavaikat sem hallotta volna meg. Én mindig egy ilyen fekete bárány voltam kb, vagy nem tudom. Valahogy ő önmagát tökéletesnek képzeli, és valahogy azt gondolta, hogy én majd az ő mása leszek, anélkül, hogy igazán terelgetett volna.

De ez nem ment automatikusan, mert igenis kellett volna a kommunikáció. De ő odáig nem ereszkedett... Számára egy rossz gyerek voltam mindig is, akinek dirigált. Ha nem csináltam jól valamit, akkor még leszidott, ha nem voltam hajlandó valamire, mert másképp tartottam logikusnak vagy máshogy képzeltem bármit, akkor még veszekedtünk. Ha jól csináltam valamit, akkor sosem dicsért, max. a hátam mögött büszkélkedett, hogy milyen ügyes meg eszes vagyok, de alapvetően szemtől szembe nem mondott volna jót rólam. Na ez nem is hiányzott sosem, hogy dicsérgessen, Az az elkényeztetett fajta sem tudtam volna lenni.

De hogy meghallgassa időnként az én érveimet is, hogy emberszámba vegyen, az kellett volna nagyon. Őszintén szólva mind a mai napig, ha látnám, hogy elgondolkozik azokon amiket adott szituban én másképp tennék, mint ő, ha akarna megérteni, akkor sokkal hajlandóbb lennék én is engedni, és inkább az ő elképzelése szerint tenni. De mivel ez nincs, hát letojom, marad a feszültség és a fagyos hangulat. Anyám 70 már, de nem nem fogok beállni parancsot teljesíteni, mert jaj szegény idős asszony...

Amit tudok megcsinálok helyette, mert nem bírár sokmindent, és különben is, ellátott ő is engem, meg ha nem is voltunk gazdagok soha, de megkaptam mindent, ami kellett. Szóval persze, nem hagyom magára. De hogy szeretgetni és babusgatni nem fogom, az is biztos.

Apám nem is csoda, hogy ovis koromban menekült tőle...

De hogy a nagyszüleim hogyan tudták ilyen elkényeztetett öntörvényűvé nevelni?! Talán az ő sorsuk túl szomorú volt a háború miatt, a lányuknak megadták mindent...talán így?

Alapvetően nem rossz, de konfliktusok mindig voltak és vannak.

Kisgyerekkoromban dacos, mindig ellentmondó kisgyerek voltam, emiatt voltak konfliktusok. Kamaszkoromban az önállósulási törekvéseim miatt, hogy a szüleim ne akarjanak belebeszélni az életembe. Amikor külön költöztem tőlük, onnantól a konfliktusok nagymértékben lecsökkentek. Ahogy feleségem lett, gyerekeim születtek, inkább a feleségem és köztük voltam villámhárító. Ma már kevesebbet beszélünk és elsősorban csak aktuális megbeszélni valókról, meg a gyerekekről. Azt azért látom, hogy anyukám ugyanolyan irányításmániás, mint 40 évvel ezelőtt volt. A bátyáméknál pl. a bátyám gyerekeinek (tehát a saját unokáiknak) a pályamódosításába és párválasztásába akart belebeszélni - hirtelen hűvösebb is lett a viszonyuk vele. Viszont anyukám nemsokára 75 éves lesz, apukám meg 84, szóval én úgy vagyok velük, hogy amíg élnek, én már lehetőleg nem akarok összeveszni velük. Mindig arra gondolok, hogy ha összeveszve mennék el tőlük, vagy raknám le a telefont, és nem lenne legközelebbi beszélgetés, mert hirtelen meghalnának, akkor lelkiismeretfurdalásom lenne, hogy ilyen volt az utolsó beszélgetésünk.

Anyukámmal mindig is közeli volt a viszonyunk, és most is az, gyakran beszélünk, még ha személyesen találkozni nem is tudunk annyira sűrűn (távolság, sok elfoglaltság).

Gyerekkoromban apukammal is közeli volt a viszony, de aztán kamasz koromban már nem annyira, felnőtt koromra pedig eléggé eltávolodtunk, főleg mióta a mostani feleségével együtt van (a nő valamiért nem bírja a képem, a volt férjemet meg pláne utálta, ezért állandóan bujtogatta ellenünk apámat, és ez azóta is tart, pedig a volt férjemmel már öt éve nem vagyunk együtt).

Sajnos anya kamaszkoromban meghalt.

Apával egészen sokáig jó kapcsolatunk volt, szoros, örültem, hogy ő az apám, mert - naivul - azt hittem, száníthatok rá.

Aztán amikor összejött a nőjével - na, onnantól kezdve kb megszűntem létezni a számára.

Néha keres, amikor épp kedve van, de ennyi. Felőle szó szerint meg is halhattam volna, amikor bajba kerültem anyagilag.

Apukám 3 éves koromban meghalt.

Anya 4 éves koromban jött össze nevelőapámmal, aki egyből hozzánk is költözött.

A gyerekkoromat nevelőapám végigverte, anyám meg végignézte. Kamaszkoromtól nem vert, ott csak verbálisan kaptam. Soha nem fogok kelleni senkinek, te semmire nem vagy jó, te mindenhez is szerencsétlen vagy... Stb. Anya persze mindig a háta mögött jött és jajj el ne hidd, jaj ez nem is igaz...

Kihasználtak. Suliba jártam, otthon a háztartás nagyrészét vittem, mellette dolgoztam. Mégsem voltam soha elég. A fizetésem eltette nevelőapám. Megszabta mire költhetek.

23 éves koromig otthon laktam, nem volt hova és miből mennem.

Ott tellt be a pohár, 2 szatyor ruhával leléptem.

Anya utána irogatott, gondoljam át, ígérjem meg nevelőapámnak, hogy jobban összeszedem magam, menjek haza, minden jobb lesz.

8éve jöttem el. Azóta boldog életem, családom lett. Ők meg megragadtak ott, ahol annó tartottak.