Hogy alakult a viszonyotok a szülőkkel életetek során? Lehetőleg olyanok válaszoljanak, akik legalább 30 körüliek, hogy legyen rálátásuk valamiféle élethosszra.

Anyukámmal mindig nagyon jó volt a viszonyom (pedig kamaszként lázadtam rendesen), ő a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem. Jelenleg is vele élek, és segít nevelni a kisfiam (pedig van saját lakásom).

Apummal kicsit rapszodikusabb volt viszony, gyerekként imádtam, de sajnos rá ütöttem inkább természetileg, szóval ez is biztos közrejátszott, hogy volt jópár csúnyább vitánk középiskolás koromtól. Ráadásul anyummal sem bánt mindig jól, azért külön utáltam néha. Miután elköltöztem otthonról, megint sokkal jobb volt a helyzet, szerintem mindenki lenyugodott kicsit. Lényeg, hogy kifejezetten nem távolodtunk vagy közeledtünk, inkább nagyobb kiugrásokkal stagnált. Sajnos ő már nem él.

Apám nagyon korán meghalt, így rá nem is emlékszem, anyám felnevelt minket, de nagyon szenvedtem attól gyerekként, hogy nem tudta kimutatni a szeretetét(ha szeretett), semmilyen módon. Nem ölelgetett, nem puszilgatott, nem játszott velünk. Kb. egy robot anyánk is lehetett volna. Kamaszkorom nyilván veszekedésekkel teli volt, így még 18 sem voltam mikor különköltöztem, ez mindenképp jót tett a kapcsolatunknak.

Saját bevallása szerint nem tudott soha gyerekekkel beszélgetni, így azt gondolja, attól hogy felnőttként már tudunk, így jó lett a kapcsolatunk. De ez csak 2 felnőtt beszélgetése, semmi több. Egyáltalán nem várom a találkozásokat, herótom van attól, ha megcsörren a telefon és tudom, hogy 1-másfél órán űt a hülyeségeit kell hallgatnom. Sajnos a gyerekeim is úgy nőttek föl, hogy nem volt semmilyen szeretetteljes kapcsolatuk a nagymamájukkal. Ez fáj a legjobban. Az igazság az, hogy egyáltalán nem fog hiányozni, ha már nem lesz.

Kamaszkoromban nagyon irritálni kezdtek a szüleim és felismertem, mennyire nem passzolnak a személyiségeink (pont azért, mert rájuk ütöttem :D ). Kellett az, hogy elköltözzek, hogy normális viszonyunk legyen és szívesen legyek velük egy-két napot, de hosszabb távon mindig előjönnek a konfliktusok.

40+ vagyok, apám már meghalt.

Gyerekként hébe hóba betoppant apám az életembe, felnőttként már nem tartom vele a kapcsolatot.

Anyámmal mindig is jó volt a kapcsolatunk, felnőttként is számíthatok rá. Távol élek, ő nem akar költözni, így marad a havi 1 látogatás meg az online kapcsolattartás.

Sajnos az én szüleim önzőek, soha nem ismerik be ha hibáznak. Nálam is az van, hogy szinte soha nem mutatták ki a szeretetüket felém. Vagy ha igen, akkor piszkáltak (beszólogattak mások előtt, aláztak), ami szerintük a szeretet jele volt. Sokáig fel sem fogtam miért vagyok sokszor ideges, és miért van nagy szeretetéhségem. Míg nem megismertem embereket akik őszintén ki tudták mutatni felém a szeretetüket és rájöttem a szüleimtől ered a problémám. Sajnos az utóbbi időben sokszor cserbenhagytak, magukra gondoltak. Emiatt egyre kevesebbet beszéltünk, de akkor is inkább róluk volt szó, ha szembesítettem a hibáikkal én lettem rossznak elhordva aki nem tiszteli őket. Most is az történt, hogy kibuktam nekik egy hibájuk miatt ami már évek óta mardos. Nem hajlandóak beismerni, szerintük túlreagálom. Szerintem meg ha igazán szeretnének elgondolkoznának, és nem mindig a másikat hibáztatnák. A becsületük megóvása érdekében képesek arra, hogy ahelyett, hogy beismernék, hogy hibáztak, inkább nem beszélünk. Ez számomra sokat elmond. Szerintem soha nem is szerettek, legalábbis nem úgy, ahogy egy szülőnek kellene a gyerekét.

30/F

Apám mindig leszart. Úgy volt vele, majd ha felnövök akkor beszélhetünk. (Nem tudom az ilyen minek vállal gyereket). 24 voltam amikor meghalt, akkor már olyan 10-15 éve nem láttam. A kedvenc helyi csövesem halála is jobban meghatott. A hagyatékit visszautasítottam, temetésbe se adtam. Leszartam. Azt se tudom hány éves volt.

Anyám. Szeretem, de nagyon különbözünk. Nem szeretek hozzá járni látogatóba. Mindig rendetlenség van, lelülni sincs hely, a macskái meg másznak mindenre, mint a patkányok. Kuka sincs a házban, mert abba is belemásznak. (Nagyon jó amikor egész nap dolgozok nála, menstruálok és betétet se lehet cserélni, nincs hova kidobni) Felelőtlen, hirtelen természet, beleugrik minden hülyeségbe. Pl eladta a felújított házát fél áron c szomszédok miatt, vett c mentes falun hitelre egy lelakott, alap nélküli patkányfészket, mert a legjobb barátnője rábeszélte.

Most meg bánja, hogy mennyi munka van vele, nem lehet használni normálisan, dől össze.

Lett volna az én városomban is ház, de azokat meg se nézte. Most meg mehetünk a férjemmel a halál faxára hozzá csinálgatni a házát, mert ő már semmit se tud csinálni és nincs pénze kijavítani a dolgokat

Mindig is olyan volt, mintha megragadt volna a felelőtlen tini korban. Sosem fog felnőni.

A pasikra is azt hiszi, hogy a két szép szeméért segítenek neki ingyen/viszik programokra, és csodálkozik ha dugni akarnak.

Közel maradtunk, de néha azt kívánom bárcsak ne tartanám velük a kapcsolatot.

Bárcsak eltűnne mindkettő a föld színéről