Mi lenne a reakciód, ha a gyereked ezt vallaná be? A helyemben mit tennétek?

Ne essetek nekem, ne nevezzetek hazugnak, kérlek. Nem mindennapi, amit leírok, de nem tudom, hová fordulhatnék ezzel, kitől kérhetnék tanácsot...

2 éve viszonyom van a legjobb barátnőmnek az apjával. Még gimis voltam, amikor elkezdődött. Én sem értem, mit gondoltam, hogyan hihettem, hogy majd egy közel 50 éves ügyvéd, aki egész életében hülyített minden nőt a felesége mellett, majd miattam fog megváltozni. Ebben a két évben sokszor szétmentünk, utána kibékültünk, oda-vissza ment ez. Toxikusak és károsak vagyunk egymásra.

Szeretnék ennek véget vetni végleg, ő is érzi már rajtam, hogy belefáradtam ebbe... Emiatt zsarol. Nem nyíltan, de elejt olyan megjegyzéseket, hogy azért azt ne felejtsem el, hogy aki segít, az ártani is tud, minden csak hozzáállás kérdése (egyetemi dolgaimmal kapcsolatban segített párszor pl.). Vagy hogy sosem találnék olyan férfit magamnak, mint ő, aki ennyire szeret, mert "hát valljuk be, nem vagyok én annyira különleges, mint gondolom". Vagy legutóbb is összevesztünk, jött a szokásos forgatókönyv, virágcsokrok, ajándékok, könyörgés, hogy bocsássak meg. Mondtam neki, hogy fejezze be, mert mindent elviszek hozzájuk, ha folytatja. Az volt a válasza, hogy nyugodtan, mindenkinek rólam lesz meg a véleménye, mert könnyen átlátható, hogy egy 19 éves lány mit lát egy 50 éves férfiben... Közben meg ez egyáltalán nem igaz, engem sosem érdekelt, milyen családból származik, mekkora vagyona van, azért szeret(t)em, mert róla van szó, nem érdekelt a pénz, vagy az ajándékok.

Egy embernek mondtam el, az unokatestvéremnek. Ő olyan nekem, mint egy pótanyuka, vagy nővér, kiskamaszként is őt kerestem, ha bajban voltam és a szüleim reakciójától tartottam.

Az elején név nélkül meséltem neki róla, majd magától összerakta a képet. Már akkor mondta, hogy zárjam le, ne bonyolódjak bele, mert ennek sehogy sem lesz happy end a vége és ismer engem, a lelkivilágomat, én fogok sérülni csak. Egy ideje már nem mond semmit, mert azt mondja, hogy nekem felesleges beszélni, a dráma és az adrenalin éltet és szerinte ennek akkor lesz vége csak, ha a pasi meghal.

Viszont én már tényleg azt érzem, nem bírom ezt, kb. mintha nem kapnék levegőt rendesen. Az unokatestvérem azt mondja, hogy egyedül nem fogok tudni szabadulni tőle, és még az elején azt mondta, hogy ne mondjam el otthon, már afelé húz, hogy tudjanak róla a szüleim is. De otthon én ez az "anya, apa kicsi lánya" kategória vagyok, aki jól tanul, sportol, sosem került bajba...

Álljak oda, és mondjam meg, hogy két éve folyamatosan hazudok nekik, nap, mint nap?