Van olyan, hogy a szülő szereti a gyerekét, de nem kedveli?

Van.

Kisiskolás korában, amikor egyre több olyan probléma merült fel vele, amit neveléssel -és ahhoz kapott szaksegitseggel sem- lehetett megvaltoztatni. Nyilván nem mondtam neki és nem is fogom soha. Alig várom, hogy végre kirepuljon - bár erre az elkovetkezendo minimum 10 évben nem látok esélyt, hiába nagykorú mar. Hogy viszonyulok hozzá? Szeretem, mert a gyerekem, de időnként-még leirni is rossz- gyűlölöm, mert tönkre tette az életem. Jelenleg pszichológushoz járok, es mellette pszichiátriai kezelésre várok miatta. Depresszió, öngyilkos gondolatok, panikrohamok, folyamatos stressz és újabban dadogás, ami neki köszönhető

Arra nem gondoltál, hogy tőled örökölte a jellemét, a tulajdonságait?

Meg a te példádat látta?

Veled minden OK? Jó példát mutattál? Nehéz elképzelni.

1-es, én nagyon sajnálom a gyerekedet.

Hogy lehet hibáztatni a gyereket azért, mert a szülő pszichológiai vagy pszichiátriai problémával küzd????

Én fordítva vagyok ezzel: ha a gyerekem ilyen problémával küzdene, az lenne az első kérdésem a szakemberhez, hogy mit csináltam rosszul a nevelésében. A második meg az, hogy mit tehetek, hogy meggyógyuljon (vagy javuljon) a gyerekem. És még én biztatnám, hogy bátran, finomkodás nélkül mondja a szemembe a dolgokat, mert számomra egy cél van: a gyerekem életét helyrehozni. És minden büszkeségemet félredobnám, ha a gyerekem miatt erre lenne szükség.

Nagyon elszomorító, mikor egy szülő a saját lelki problémája miatt a gyerekét okolja. Könnyen lehet, hogy pont ezzel fog ő lelki problémát csinálni a gyerekének, és méltán pályázhat a "mérgező szülő" kevéssé megtisztelő címre.

Hát nem tudom. Engem anyám nem kedvel (mint ember), de nem is szeret.

Én a lányomat imádom, és kedvelem is, mondanám, hogy egy tündérkirálylány (már huszas évei közepén), de inkább azt mondom, hogy jellemre, személyiségre is nagyszerű ember. És egyre csak a jót, még jobbat hozza ki belőlem is.

A húgom érdekes: Fia van, és ő mondta nekem többször, hogy az életét odaadná a fiáért, de: Ha nem a gyereke lenne, ő ilyen emberrel szóba sem állna. Kérdem, miért (nem is értettem ugye, hogy lehet ilyen is). Azt mondta, hogy annyira, de annyira mások, temperamentumra, habitusra. Viszont jellemre, világlátás terén meg passzolnak. Most szerintem az, hogy a temperamentumuk eltér, az meg kevés ahhoz, hogy ilyet mondjon. Szóval nekem kicsit fura,de érdeklődve olvasom én is, ki mit ír.