Az a szülő, aki nem fogadja el a gyereke személyiségét, az valójában nem is szereti?

Az én anyám sem tudja elfogadni az enyémet. De ez kölcsönösen igaz, én sem az övét. Ha nem az anyám lenne, gyűlölném, a hátam közepére sem kívánnám, ahogy valszeg ő sem engem. Mondjuk úgy, havi egyszer keressük egymást, tiszteletben tartom, hogy az anyám. De ennyi.

Alapból egy téveszme hogy szeretned KELL a gyereked vagy a szülődet. Attól hogy vérségi kötelék vagy lehettek totál eltérő személyiségek.

Szeretheti ettől még.

Szeretheti attól még, csak nem elég toleráns és empatikus a természete, így akaratán kívül is banthatja a gyerekét. az én anyám sem tudott soha megbékélni az én introvertált személyiségemmel. ő ráadásul ezt próbálta kompenzálni (folyton étellel traktál meg kényszeresen ölelget) ezért gyerekként nekem fel se tűnt, csak nemrég raktam össze miért van az hogy mai napig nem igazán tudom ki vagyok, mert gyerekként ha voltak saját kezdeményezéseim azokat megakadályozta, csak azokat a dolgaimat engedte érvényesülni amiket Ő megfelelőnek ítélt

Szerintem nem szereti. A "szeret ő a maga módján"-baromságok meg csak az ilyenek mentegetésére lettek kitalálva. Hatos nagyon jól írja, durva dolog felnőttként rájönni, hogy amire "neveltek" az inkább idomítás volt, hogy egyáltalán jogod van valamit másképp gondolni, főleg valami iránt másként érezni. Nálunk például úgy volt, hogy gyerekként mindenkinek felelj meg mert "te csak egy gyerek vagy", felnőttként meg még a legpofátlanabb taknyos előtt is nekem kellene meghajolnom, mert "hagyd, hát ő még gyerek". Bármikor bármi történik, hibás csak én lehetek. Ritkán megyek, keveset maradok, de még ezt is soknak érzem.