Mi volt a legrosszabb gyerekkori emléked a Szüleid miatt?

Úgy éreztem, hogy máshogy kellett volna éreznem mint ahogyan éreztem, most 29 éves koromra is eléggé küzdők ezzel, vagyis dolgozok azon, hogy kibogózzam magam ebből a félreneveltetésből, és megszabaduljak belőle

Elég sok szenvedést okoz

Egyiklegrosszabb talan az volt,leszamitva a fentebb emlitett szinonima szotaras peldamat ami sokaknak nem tetszett,mert sokkal eroszakosabb peldakra vagytak es nem arra,hogy lelkileg mi bantott meg.

De akkor itt van egy pelda ami ma reggel jutott eszembe.

Gyerekkoromba sose voltam az a tul extravertalt gyerek,elvoltam egy konyv tarsasagaban. Nem,nem voltam streber,erdekeltek pl a kepregenyek.

Na es gyakran celpontja voltam a nalam idosebb/erosebb fiuknak.

Nehez volt ezeket a tamadasokat kivedeni,mert sokszor tobben voltak.

Tanarokra se lehetett igazan szaitani,mert suli utan ugy elkaptak neha,hogy kek zold voltam. Hiaba modtam otthon,hogy mi tortent, senkit se erdekelt. tanulmanyaim legyenek rendbe, mas nem szamitott.

Tortent egy alkalommal,hogy elszakadt a cerna, en akkora maflast adtam a gyereknek aki eloszor utott (mert sose utottem eloszor, arra neveltek)

Nyilvan ebbol az lett,hogy en is kaptam rendesen es akkora lila folt lett a szemem korul amit meg a legjobb smink se hozza le. Viszont buszzke voltam magamra mert kialltam magamert, meg akkor is ha alul maradtam.

De tenlyeg jo nagy lila folt volt emlekeim szerint.

Hogy ez miert kerult ebbe a temakorbe? Azert mert bar en buszke voltam magamra,hogy kialltam magamert, a szuleimet rohadt modon nem erdekelte.

vartam volna egy kis elismerest.

Viszont utana lealltak az iskolaba es nem voltam celpont tovabb.

Legrosszabb, legmegalázóbb emlékeim azok voltak, amikor mások előtt vertek, mert volt rá pár példa.

Óvodás voltam, csoportkirándulásra mentünk egy tanyára (?). Anyám is jött velünk, és hozta az 1-2 éves öcsémet. A többiek kismalact kergettek, én meg ülhettem ott az öcsémmel meg anyámmal. Volt egy hintaágy, amiben ketten ültünk a tesómmal, és mivel én idősebb voltam, így szerettem volna gyorsabban és jobban hintázni. Anyám szólt, hogy "Ne lökd mégjobban, mert kiesik XY", és egyszer csak lekevert egyet. Emlékeim szerint ott voltak az óvónők is, csak nem látták, nem akarták látni. Én sírtam, anyám meg a könnyeim törölgette.

3-4 évesen már órákra egyedül hagytak a szüleim, 5-6 évesen már én vigyáztam a 2 es fél évvel fiatalabb tesómra. Aztán anyáméknál valami bekattant: 8 évesen már nem maradhattunk egyedül a nyári szünetben, úgyhogy mehettünk fel nagyanyámhoz meg a nagynénémhez minden egyes nap, és rohadhattunk ott a panelban a 2 éves unokatesónkkal "játszva", miközben otthon volt a nagy udvar. Akkor még telefonunk se volt, amivel elüthettük volna az időt.

Apukám elaludt, úgyhogy 11-kor kelt fel (mi azt hittük szabadnapos). Egy kis utcán elvoltunk, és mivel már dél felé járt, ezért tesómmal úgy döntöttünk, hogy nem csengetünk fel, hanem el leszünk a lakás előtti parkban, mert féltünk a lecs.eszéstől, hogy felkeltettük az unokatesónkat a délutáni alvásából. Egy bizonyos idő után megláttak minket, és olyan szidást kaptunk, hogy azt nem tettük zsebre. Pechünkre az unokatesónk nem is aludt aznap délután, úgyhogy nem hitték el azt a kifogást, hogy mi tényleg jót akartunk (meg honnan kellett volna tudnunk, hogy nem alszik?).

Délután kimentünk a parkba, és nagyanyámhoz meg jöttek a vénasszonyok pletykálni. És kik voltak a téma? Hát mi, hogy mi milyen kis ghecik vagyunk, stb.

Ezeket olvasva az én dolgom (vagy dolgaim, nézőpont kérdése) már nem is hangzik annyira vészesnek...

Van egy nővérem, akivel amúgy évek óta nem is beszélek, az elmúlt 6 évben összesen két családi összejövetelen jelentem meg azokból, amelyeken ott volt, mert ennyire nem tudom elviselni se őt, se a férjét, a gyereküket meg egyenesen rühellem. Sok sztori van, amik nagyrésze abból fakadt, hogy annyira különböző jellemek vagyunk, és az se segített, hogy 14 évig egy szobában kellett élnünk, ráadásul ellenkező neműek vagyunk.

A legtöbb sztori vele kapcsolatban verekedésbe torkollott, amikben többnyire ő húzta a rövidebbet, az teljesen mellékes volt, hogy amúgy ő kezdte ezeket. Az se volt egy jó pont, hogy ha neki "valamihez nincs kedve", akkor rám volt sózva az adott házimunka, hogy ha én nem csinálom meg, akkor x hétig nem mehetek ki a haverokhoz, meg ilyenek. Ezekből annyi volt, hogy nem is emelnék ki egyet sem.

A legrosszabb viszont az volt, mikor a pasija (akkor még nem voltak házasok) felcsinálta, és ezt sokáig titkolták. Szüleim rögtön azon izgultak, hogy hol fognak lakni, aminek az lett a vége, hogy a kisebbik házat a telken felújítják nekik. Persze ha már összehozták a gyereket, még véletlenül se segítettek volna, nekem kellett Apuval csinálni. Na én ezt egy idő után meguntam, balhéztam rajta egy sort, és közöltem, hogy innentől nem foglalkozok vele, mert nem az én érdekem. Azóta szüleimtől kaptam a jobbnál jobb lecseszéseket, hogy nekik úgymond "egyedül" kell kínlódni a házzal. A slusszpoén az egészben, hogy mikor már majdnem kész volt, közölték nővéremék, hogy mégse kell nekik, mert mennek a srác szüleihez. Azután hetekig nem is beszéltek, amiért a szüleim főképp rajtam töltötték ki a csalódottságukat, ami viszont persze kijött a viselkedésemen, mert kb bárhova mentem, mindenütt mindenki csak cseszegetett. Erre ráment az akkori párkapcsolatom, amiből egyébként a mai napig nem tudtam felállni, pedig már több mint 7 éve volt. Ezután hónapokig ideggyógyászatra, majd végül pszichológushoz jártam, de ez teljesen mellékes volt, csak nővéremék után szaladtak volna, én meg félre voltam hajítva.

A történet utózöngéje, hogy két év után mégiscsak szóba elegyedtek, és azóta már a második házat újítják fel nekik, én nekem meg csak a betartatlan ígéretek maradtak, amikhez én mindvégig úgy álltam, hogy a feltételek rám eső részét maradéktalanul teljesítettem.

Tizenvalahány évesen: Apám részegen leköpött, miközben a család edényeit mosogattam.

39 éves felnőttként: Anyám üvöltését, hogy rohadjak meg , sem felejtem el, illetve ahogy szidalmazta a mostanra már feleségemet. Már elzavartam innen. 2 éve nem láttuk :D

A legszarabbul az esett, amikor elmondtam olyan 14 évesen, hogy humorista szeretnék lenni és úgy le lettem hordva, kb. olyan mocsok stílusban, ami max. akkor lenne elfogadható, ha olyasmi erősségű kijelentést tettem volna, mint, pl. kimegyek curvának Dubajba.

A nüansznyi dolgokért való ordibálás itt is pipa, az is nálunk teljesen megszokottnak és normálisnak számított, hogy engem mutterom a földbe döngöljön, akár karácsonykor, akár névnapomon, akár szülinapomkor, semmi nem volt szent neki, a szó szoros értelemben. Na, vajon miért is vagyok olyan "szar ember", hogy nem akarom anyámékkal megünnepelni egy jeles napomat sem?