Valóban mi lennénk a gonoszak?

36 éves vagyok és van egy ikerhugom. Anyánk 19éves volt mikor születtünk és utánna szinte azonnal kiszökött Németországba, még a nyolcvanas években. Így a nagyszülők neveltek minket, kilenc évesek voltunk mikor először találkoztunk anyuval, akkoris csak egy hétvégére jött haza, aztán ismét csak 2-3 évente találkoztunk. Abszolút semmilyen kötelék nem alakult ki közöttünk, egyikünk sem tenkintette anyának, ami szerintem érthető. Időközben felnőttünk, férjhez mentünk és saját családunk van. A nagyit nagyon szerettük, csak mi voltunk neki és ránk hagyta a házat. Sajnos 8éve elhunyt, de azóta is a családi házban élünk. Szerencsére elég nagy, hogy két család kényelmesen elférjen, külön bejáratok vannak, konyha, fürdő, minden külön, akár egy ikerház.

33 év után anyánknak bedőlt az élete németben és nincstelenül jött haza. Néhány hónapig itthon dolgozott valami gyárban, és tavaly tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Mára munkaképtelen, elszegényedett és csak az unokatestvére jóindulatán múlott, hogy nem került a utcára. Befogadták, de ott elég szűkös a hely, mert egy négytagú családra költözött és már kezd elegük lenni belőle. Próbálnak rávenni minket, hogy fogadjuk be anyut, mert itt mégiscsak nagyobb a hely és szerintük a mi kötelességünk lenne eltartani anyánkat. Persze hallani sem akarunk róla, egyiküknek sem hiányzik, és úgy vagyunk vele, hogy akár hidegvérrel vegignéznénk ahogy egy árokparton kilehelli a lelkét.

Ezekután a rokonok bosszúhadjáratot indítottak ellenünk, és mindenkinek azt híresztelik hogy mennyire szívtelenek vagyunk.