Mi az, amit ti máshogy csinálnátok, mint a szüleitek?

1. Nem vetném a szemére, hogy mennyibe került x meg y dolog, amit saját döntésemből kifizettem neki.

2. Ha valamit teljesített, akkor megdicsérném, nem a következő elérhető dolgot erőltetném egyből.

3. Nem csak akkor tartanám legalább közepesen sikeres embernek, ha orvosmérnökjogász végzettsége van. Nem erőszakoskodnék azzal, hogy járjon egyetemre, ha sem jó képességei, sem jövőbeli tervei nincsenek.

4. Nem szégyeníteném meg nyilvánosan a természetes testi funkciói miatt, nem hoznám szóba, ha mondjuk látnám, hogy kamaszként szőrösödik, nő a melle vagy szakálla/bajsza.

5. Nem izgulnék azon újszülött kora óta, hogy "majd ha barátod/barátnőd lesz", "majd ha jönnek az udvarlók", és nem hagynám a rokonoknak sem, hogy az legyen a téma, hogy "na, van már valakid? Miért nincs? De ugye legalább teszik valaki az osztályból??".

6. Megtanítanám neki normálisan használni az internetet, hogy elkerülje a visszaéléseket.

Ja és még

7. Nem erőszakoskodnék, hogy amit valaha kipróbált, azzal élete végéig foglalkoznia kell. Semmi baj nincs, ha oviban fociedzésre jár és aztán végül nem focista lesz, hanem mondjuk burkoló, vagy azzal sem ha elmegy egy zongora órára és rájön, hogy inkább gitározna és nem ő lesz a következő Liszt Ferenc. Ugyanitt nem vetném állandóan a szemére, hogy mennyit költöttem feleslegesen azokra az edzésekre és különórákra, amiből végül nem csinált nemzetközi karriert.

Nekem nincs gyermekem és soha nem is fogok családot alapítani, mert nem szeretnék. Szerintem jobb, ha nem vállalnak olyan személyek gyermeket, akik úgysem akarnák és tudnák rendesen felnevelni.

Viszont ha lennének gyermekeim, én biztos, hogy nem verném őket soha. Ha lenne valamilyen problémám, azt megbeszélném velük, súlyosabb esetben szakember segítségét kérném. Nem szégyeníteném meg a gyermekeimet, ha lenne valamilyen problémájuk. Soha nem mondanék nekik olyasmit, mint hogy "Ha tudtam volna, hogy elmebetegnek fogsz születni, el is vetettelek volna!", "Te egy élősködő, eltartott vérszívó pióca leszel, a társadalomnak semmi szüksége az olyanokra, mint te.", stb. Én nem aláznám meg a gyermekeimet egy mentális betegség miatt soha, de más miatt sem.

Próbálnám rávenni a gyermekeimet arra, hogy jó tanulók legyenek az iskolában, de nem szégyeníteném és nem büntetném meg őket akkor sem, ha néha rossz jegyet hoznának haza. Nem tiltanék meg nekik minden iskolán kívüli programot, mondván, hogy "Majd amiatt nem fog időd maradni a tanulásra és hülye fogsz maradni!". Ha érdekelné őket valami, támogatnám őket abban, hogy foglalkozzanak vele (már ha valami megfizethető dologról lenne szó). Ha meg olyan szegény lennék, mint a templom egere, akkor meg amiatt sem vállalnék gyermeket. Én elengedném a gyermekeimet sportolni és valamilyen szakkörre, ha szeretnének menni.

Ha lennének gyermekeim, hagynám, hogy úgy öltözködjenek és olyan hajviseletük legyen, amilyet szeretnének. Nem találnék ki olyan idiótaságokat, mint hogy egy kislánynak tilos levágatni a haját és nadrágot pedig nem viselhet, mert csak a szoknya meg az egyberuha való rá.

Én nem kísérgetném a 15-16 éves lányomat mindenhová, mondván, hogy "Nehogy férfiakkal találkozgathasson!". Elengedném egyedül iskolába és a barátaihoz.

Amikor pedig felnő, nem akarnék beleszólni a pályaválasztásába és abba sem, hogy kivel milyen baráti-, vagy bármilyen egyéb kapcsolatot folytathat.

A fent felsoroltak közül sajnos az én szüleim mindegyik hibát elkövették. Történt más is, de felesleges tovább sorolnom. Nekem sem volt boldog gyermekkorom.

Erzelmileg kapcsolodnek a gyerekemhez. Elfogadnam a szemelyiseget, probalnam az erossegeit erositeni. Segiteni megismerni onmagat. Beszelgetni vele, oszinten, mindenrol. Es megmutatni hogyan kell nonek lenni, nem csak egy robotnak. Onallosagra nevelnem, illetve arra hogy mutassa ki az erzeseit, nem kell mindig jokislanynak lennie. Es hogy ne magat tegye utolsonak a sorban.

Ezek mind feltetelesek, de van egy 2 eves lanyom, probalom igy elni az eletunket.

46-os:

Érdekes a meglátásod. Ebbe én nem gondoltam eddig bele. Sokszor - főleg gyerekként - irigykedtem azokra, akiknek tanárok voltak a szülei. A környezetemben nekik volt idejük leülni a gyerekeikkel tanulni, általában jók is voltak a szülő tantárgyából és versenyeken is mindig jól szerepeltek körzeti és megyei szinten is. Nem mellesleg mindig sokkal kulturáltabb családnak láttam az övéiket, ahol nem ciki tanulni, pszichológushoz járni, alap a külön zene és sport foglalkozás, színházba járás akár, mint családi program.

Eléggé nyomorú volt végignézni utána a saját családomon, ami ennek a szöges ellentéte.

48-as:

Azért tudod, az más, ha gondolkodsz, mielőtt potyogtatni kezded a gyerekeket. Sokan olyanokat írtak le, hogy nem ütnék meg őket, mivel verve voltak és tudják, hogy az milyen… Ha ezekből nem tanulnánk a saját szüleink példáján keresztül, nem lennénk okosabbak és ugyanazokat rontanánk el nagy eséllyel.