Meghalt anyukám. Senki nem fog már úgy szeretni, ahogy Ő. (?)

Néhány hónapja halt meg anyukám. Azóta nem szeret úgy senki, ahogyan Ő szeretett. Még az utolsó útján is, mikor a kórházba vittem, dugdosta a kezembe az összehajtott ötezrest, hogy tankoljam be, ő nem ingyen kéri, hogy vigyem be, nekem is pénzbe kerül. Persze, nem fogadtam el, és potyogott a könnyem... Hogy anya, én téged nem pénzért viszlek, ha kell, a hátamon is elviszlek, akár törött lábakkal is, a taknyomon csúszva, csak Te jobban legyél!!... de nem jött ki onnan, meghalt... apám azóta egy darab sajtot is kifizettet velem, amit megeszek. A takarítószereket felszámolja. Ez a tiéd-az az enyém. Persze, nem ennék el semmit előle sem, de nagyon rosszulesik...

Vagy például a másik: apám simán elnézi, hogy gerincsérvvel a támla nélküli faszéken görnyedek egész este a "közös" tévénézés alatt, míg ő a kényelmes fotelban ül, amibe csak akkor ülhetek bele, ha neki épp nem kell. Félreértés ne essék, soha nem venném el tőle. Ha felajánlaná, azt mondanám, nyugodtan üljél te ott, nekem jó a faszék, de fel sem ajánlja. Egyszer rákérdeztem, hogy ülhetek-e ott, kihangsúlyozta, hogy a saját házában a saját foteljében akkor ül, amikor akar. Nem veszekedve mondta, csak pont így, hangsúlyozva és jelzésértékűen.

Anyukám pedig még a gerincsérvem előtt is képes lett volna egész este egy kissámlin kuporogni, csak hogy én kényelmesen üljek. Persze, sosem engedtem neki, sőt amint megtehettem, azaz már volt saját keresetem, vettem neki egy kényelmes hintaszéket, amire fiatalkorától vágyott. De abba is mindig engem akart beleültetni.

Most is potyog a könnyem, ahogy ezt írom. Nekem nincs gyerekem, soha nem szültem, én magam vagyok az a 36 éves vén majom, aki még gyerek módjára sír az anyukájáért...