Szerintetek lehet valaki azért kényszerbeteg,mert igénytelenek a szülei?

Nem vagy te semmiféle beteg. Undorodsz a szüleid igénytelenségétől és nem találod a kiutat mert nincs lehetőséged rájuk zárni az ajtót, nem tudod önállóan fenntartani magadat. A tehetetlenség zavar, erre kellene megoldást találni. Ami tényleg nem egyszerű, de talán tesóddal ketten tudnátok lépni.

Mert ha valóban beteg lennél, akkor sikálnád a buszon a kapaszkodót, a boltban a bevásárlókosár fogantyúját, a visszajáró ötforintost, szóval mindent amihez csak hozzáérsz. Mert azt te sem gondolod, hogy egyedül a szüleid nem mosnak kezet, de ez eszedbe sem jut, mert kifejezetten rájuk vagy kihegyezve. Felnőtt vagy, szükséged lenne az önálló élettérre, erre gyúrjál inkább, erre fordítsd az energiád, figyelmed.

Azt írod, hogy senki se válaszol a kérdésedre, de többen is válaszoltak rá, hogy nem szenvedélybetegség ez.

Miért nem tudnátok megélni? nem dolgoztok? Tesóddal közösen egy olcsóbb albérletet ki lehet bérelni. Ha meg nem dolgoztok, hanem a szüleid nyugdíjából éltek meg, akkor ne panaszkodj.

Szüleid már nem fognak változtatni a szokásaikon, mert már idősek. Vagy elfogadod és csinálod azt amit eddig, vagy összeszeded magad és ugyan egyenlőre szerényebb körülmények között élve, de elköltözöl.

"De,kényszerbeteg vagyok,ez biztos."

Kérdező, én 21 éves vagyok. A környezetem mindig furán nézett rám a viselkedésem miatt, és kicsi koromtól utálták bennem azt, hogy mindent olyan lassan csinálok, és mindent százszor le ellenőrzök. Én ezt normálisnak gondoltam magamban, és nem értettem, hogy másokat ez miért zavar. Egészen addig, amíg nem találkoztam ezzel a fogalommal: kényszerbetegség. Úgyhogy nekem ne beszélj arról, hogy te 30+ évesen ráébredtél arra, hogy a takarítás mániád miatt máris kényszerbeteg vagy. Tudod, ez nem csak ezzel jár. A kényszercselekedet rengeteg mindenben megnyilvánulnak, én például folyamatosan a hajamat tépem, mindent megszámolok, a pillantásomat végig húzom a vonalakon, ha valami eszembe jut, addig idegesít, amíg meg nem csinálom, a kezem folyton babrál valamivel, sokat matatok. Na, és ezek mellé jönnek a kényszergondolatok, de nem olyan, hogy mindig mocskos a tányér, hanem például csak úgy történik valami tragédia a családoddal. Régen soha nem értettem, hogy miért gondolok ilyenekre. Most, hogy tudom, eszembe jut, és akkor rögtön meg is szakítom az ilyen rossz gondolatokat. Ez a kényszerbetegség pedig a szociális fóbiámnak köszönhető. Szóval ne keverd már a dolgokat, légy szíves.

"Mert féltem,ha hétvégére úgy marad,akkor baj lesz belőle."

Na látod, én nem ezért csinálom. Azért, mert nálam önkéntelenül jön. Hogy 4-5x megrángassam az ajtót, hogy biztos bezártam-e, és képzeld, ha eltávolodtam tőle kb. 5 méterre, még akkor is képes vagyok visszamenni, hogy mégedszer leellenőrizzem, ha úgy tűnik nekem, mégis résnyire nyitva van. Tudod ezt a kommentet is hányszor olvasom el, mielőtt elküldöm? Legalább 3x, utána meg még 2x, és minden alkalommal, ha új válasz jön rá. A betegségem miatt rengeteg időt és energiát fektetek olyan dolgokba, amik feleslegesek, de nem tehetek róla. Ne mondj már nekem alap dolgokat betegségnek, mint pl. a kézmosás. Ismerek olyat is, aki miután használta a fürdőt, mindig mindent lefertőtlenít, pedig egyedül él, mégsem kényszerbeteg.

"De volt időszak,amikor számoltam magamban,vagy csak jobb lábbal léptem át a küszöböt,és hasonlók."

Volt időszak? Mikor? Gyerekkorodban? Mindenki csinál ilyen hülyeségeket, mert unatkozik. Én is csináltam olyat, hogy egymás után minden egyes járdára egy lábbal léptem. Ma már nem, vagy nagyon ritkán, mert úgy lassan haladok.

Mindenképpen a szülők a hibásak, de nem azért mert a saját otthonukban a te felfogásod szerint "igénytelenek", hanem azért, mert valamelyikük mentálisan beteg génjeit továbbörökítették.

Felelőtlenség volt!