Szerintetek lehet valaki azért kényszerbeteg,mert igénytelenek a szülei?

"amivel oldod a szorongást."

Igen, és te mitől szorongsz? A koszos tányéroktól? Mint írtam, nekem szociális fóbiám van. Az egész életem egy szorongás, mert emberek között kell lennem, ha élni akarok, kommunikálnom kell velük.

Szerintem ez nem verseny, akinek bármilyen természetű szorongása, fóbiája van - ami rendszerint önmaga számára a legnagyobb teher - mindenképpen szakorvosi segítséget, szükség esetén gyógyszerek szedését igényel.

A feladat, a lehető legjobbat kihozva lehetőségek szerint az életből ezt túlélni ... és nem továbbszaporodni.

56. De ha elrontottál valamit, akkor is bűntudatod van.

A kényszercselekedetek valóban a kényszergondolatok által generalizált szorongás csökkentéséért vannak, de ez nem tudatosúl a betegben, sőt semmit nem csinál tudatosan. Mert ha valaki tépi a haját, és megkérdezed tőle, hogy miért csinálja, akkor nem azt fogja mondani, hogy azért, mert szorong, hanem azt, hogy nem tudja, talán egy rossz szokása. Azért egy dolgot ne felejtsünk el, attól mert valaki kényszeres takarító, vagy kényszeres vásárló, kényszeres hazudozó, stb... az még nem kényszerbeteg. Mert a kényszerbetegség olyan apró és fárasztó dolgokban nyilvánul meg folyamatosan, amik értelmetlenek, és nem csak egy valamire hatnak ki. Ha nekem nem hiszel, nyugodtan kérdezz meg egy szakembert is, vagy olvass utána a dolgoknak.

Amúgy elárulom, hogy a szüleimmel nincs semmi probléma, normális emberek. Bennem mégis már kicsi koromtól kezdve kialakult a szociális fóbia, és akkor jöttek a kényszeres dolgaim.

Egyszerűen csak idegesít az, hogy manapság minden boldog-boldogtalan, azt hiszi, hogy depressziós, elmezavaros, stb, pedig csak össze kéne szednie magát, és abba hagyni a bőgést. Szenvednek, nyavalyognak, mást hibáztatnak a sz*r életükért, de arra nem képesek, hogy a saját életükön most már ők változtassanak. Igen, én szociális fóbiás vagyok, és képes vagyok minden nap az utcán, a munkahelyen szembenézni azzal, hogy emberekkel kell beszélnem, köztünk lennem, velük barátkozni, megvédeni magam. Kiállok a közösség elé, ha arra kérnek, hogy mondjak el valamit. Nem sírok, hogy bárcsak a szüleim fel sem neveltek volna, meg szedjék már össze a szennyest a fürdőszoba padlójáról, hanem azon dolgozok, hogy minél előbb egy boldog, önálló ember legyek, aki nem fél másokkal szemben kimondani a problémáit. Nem gyártom a kifogásokat, és nem várom, hogy a szerencse az ölembe hulljon. Tudom, mennyi esélyem van egy 21 éves lányként, kevés fizetéssel úgy egy saját lakásra, hogy alig merek emberekkel tárgyalni, de nem érdekel. Ha fát hasítanak a hátamon, akkor is elérem a céljaimat, és ebben nem fog sem a covid, sem a koszos tárgyak, sem semmi megállítani. Szerencsére engem még úgy neveltek, hogy a földről is nyugodtan megehettem a kaját, nem lesz tőle semmi bajom, és mai napig makkegészséges is vagyok. K*rvára lesz*rom, hogy a szüleim hogyan élik az életüket, az ő bajuk, én magamért mindent megteszek azért, hogy elégedett legyek. Ahol élek, az ő házuk, ők dolgoztak meg érte, ha nem tetszik valami, vehetem a sátorfámat és mehetek. Felépíthetem magamnak a saját életemet, ahol én hozom a szabályokat. Sokkal jobb is, mint egyésznap ezért meg azért nyavalyogni.