Hogy dolgoztátok fel, hogy nem szeretnek titeket a szüleitek, nincs anyátok-apátok?

A szüleim gyermekkoromban elváltak, apámat azóta sem láttam, anyám pedig egy igazi kontrollmániás, gyűlölködő, agresszív személyiség volt. Érettségi után le léptem otthonról, egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, de mindig bántott, belém rúgott és lelkileg kikészített, ezért végül megszakítottam vele minden érintkezést.

Mondhatni megkönnyebbültem, de úgy érzem, nem sikerült még mindig feldolgoznom azt, hogy nincsenek szerető szüleim, akikre számíthatok, akikhez fordulhatok a bajommal. Korábban évekig sokat sírtam, nagyon irigy voltam, amikor láttam a barátnőimnél a jó anya-lánya kapcsolatot, a bizalmat, a szeretetet.

Egy ideig javult a helyzet, mert a férjem anyukájával nagyon jóban lettünk, úgy tekintettem rá, mint anyám helyett anyára, elég bizalmas kapcsolatom lett vele. De aztán a sógornőmnek kisbabája született, majd nekem is, és rá kellett ébrednem, hogy bámennyire családtagként kezel és szeret, akkor is csak a menye vagyok, sose fog úgy fordulni felém, ahogy most a lánya és a lányától való unokája felé teszi. Én nem vagyok a gyereke, ez az igazság, sose fog úgy szeretni.

Nagyon sokszor érzem azt, hogy az egész életemre rányomja a bélyeget, hogy felém senki nem közelít azzal az igazi szülői szeretettel. Már nem vagyok emiatt depressziós, nem ez tölti ki minden napom, de néha feljön bennem az érzés, és nagyon fáj.