Hogy dolgoztátok fel, hogy nem szeretnek titeket a szüleitek, nincs anyátok-apátok?

Sajnos mindent meg kell tenned, hogy érzelmileg le tudj válni a szülőkről, amennyiben esélytelen és reménytelen a kapcsolatotok megjavítása.

Személyes ismeretségemben van olyan 40+os hölgy, akit az anyja kiskorában eltaszított, a nő az anyjától távol nőtt fel, majd most, pár éve rendezték a kapcsolatukat. Sajnos az idős nő meghalt, de legalább a lányával az utolsó években helyreállt a viszony.

Nekem mindkét szülőm eléggé kontrollálós és sok tekintetben fura volt. Meghaltak. Anyám huszonéve, apám egy éve. Én végig mellettük voltam mindegyiküknek, így legalább az a lelkiismeret nem furdal, hogy meg sem próbáltam a kapcsolatot javítani a távolságtartásom okán.

Nálunk a legnagyobb baj, különösen a testvéremnél, hogy nem sikerült egy csomó dolgot lezárni, legalább a csökönyös, makacs, nem kicsit nárcisztikus apánkkal odáig eljutni, hogy belássa, hogy néha azért voltunk távolságtartóbbak vele, mert az ő viselkedése adott rá okot. Nem is bocsáánatkérést akartunk, csak belátást, tudomásulvételt. Ez apánk halála miatt nem jön már össze.

Nálad két dolog lehetséges: leválsz és éled az életedet, vagy teszel egy kísérletet, önálló felnőttként, függelmek néllkül arra, hogy a szüleiddel/szülőddel rendezed a viszonyotokat. Egy próbát már csak a leendő lelkiismeretfurdalások elkerülése érdekében is megér.

Ám ekkor is a leválást arra a szintre fel kell hozni, hogy ne legyenek elvárásaid, vagy legalábbis ha a szülőd nem vevő a közeledésedre, ne légy szomorú emiatt.

A kérdést én is kiírhattam volna. Nem írom le a történetem, nincs kedvem hozzá, és nem is lehet pár mondatban, de a lényeg: nem, sosem lehet feldolgozni, hogy az embernek nincs anyja, akire számíthat. Meg lehet, és még is kell vele tanulni együtt élni, de ennyi.

Tenni pedig nem lehet ellene, hogy jobb legyen a viszony, az ilyen anyaknal sajnos nem. Susan Forwardnak a mérgező szulokon kívül van egy olyan könyve, h mothers, who cant love. Sajnos magyarul nem jelent meg. Ajánlom. De megoldani ez sem oldja meg a gondot. Van egy pont, amire ha eljutsz, már nem tudsz tovább menni a feldolgozásban, csak az elfogadás, a ténnyel való együtt élés segít. És az is, hogy sajnos ezt soha, senki nem érti meg 100 százalékban, hacsak ő maga nem ment át rajta. Ez egy nehéz örökség, akit kaptunk, és sajnos erzelmileg mindig hátrébb leszünk emiatt az életben. Nem azért mert nem lennénk képesek érzelmekre, ellenkezőleg valamilyen szinten érzékenyebbek leszünk. Hanem a hiány, ami emiatt bennünk van, mindig ott lesz. Mindig. És ezzel kell meg tanulni együtt élni.

32/N