Miért így érvel a gyerekvállalás mellett?

Nagyon fiatal vagy még 24 évesen.

Elég ha ezen 28 - 33 éves korod között kezdesz el gondolkozni és szakemberrel konzultálni, interneten ismeretlenek válaszaira alapoznia saját életedet nagy butaság lenne nem ismerjük a képességeidet, anyagi háttered, emberekhez való viszonyulásodat, érveidet, kulturális szintedet, s hogy miért haszontalan a gyerekvállalás a részedről.

Lehet, hogy megismersz a következő 4 -5 évben egy olyan fiút/ férfit akit annyira szeretni fogsz, hogy akarsz neki szülni gyerekeket mert annyira helyesnek, okosnak, intelligensnek és vonzónak fogod találni a párod, hogy másra sem fogtok tudni gondolni az együtt töltött idő alatt minthogy együtt legyen minél többet, minél hosszabban s ekkor elkerülhetetlen, hogy ne akarnátok gyereket.

Szerintem nem a magány miatt kell szülni hanem a kiteljesedés miatt.

Minél korábban szülsz annál nagyobb karriert építhetsz fel/ ki késöbb,

pld: 19 évesen szülsz, aztán 21 majd 23 évesen és 24 -25 évesen még simán visszaülhetsz a felsőoktatásba, aztán ha ott végeztél akkor szépen elhelyezkedhetsz és lehet jó munkád és még családod is. Ezzel, hogy később akarsz gyereket csak egy veszélye van, hogy nehezebb lesz visszamenni dolgozni, de kitudja ma már semminek nincs akadálya. Minél fiatalabb vagy(18+ után) annál kisebb az esélye, hogy nem egészségtelen babát hozol a világra.

Ami a gyerekvállalásnál sokkal fontosabb az az, hogy köss minél több barátságot, hogy legyen egy szociális háló mögötted ami nem enged az utcára kiesni, elmagányosodni hanem segít neked talpra állni,s meghallgatnak.

Sok apa így kerül az utcára, hogy barátjai nincsenek csak gyereke meg a felesége de a bíróság a válás után a házat és a gyereket az anyukának ítélte, apuka meg szép lassan kihullik az utcára szomorúság, szociális kapcsolatok híján.

#9: Hülye érv? Talán az egyik legőszintébb érv, amit ma már néha-néha fel mernek vállalni az emberek. Akik nem teszik és mégis szaporodnak, azoknak a gyereke nő fel a tv előtt meg a napköziben úgy, hogy a szülei azt se tudják mi van vele, mert b/sznak rá, fontosabbak a saját dolgaik. Naivitás azt hinni, hogy az első minimum 8-10 évben nem 24/7 elfoglaltság egy gyerek.

#7

Az érzelmi alapú döntésnek pont az a jellemzője, hogy nincs mögötte érv. Ettől érzelmi és nem racionális döntés.

Márpedig a gyerekvállalás szinte teljesen érzelmi döntés.

Én gyerekkorom óta tudom, hogy nem akarok gyereket. :D 33 éves vagyok, ez azóta sem változott. A férjem is ugyanígy van ezzel.

Utazunk, élünk, rengeteg időnk van egymásra, a hobbijainkra és a munkára amit mindketten szeretünk.

Aztán hallgatjuk mások siránkozását, hogy de jó nekünk, ők mindent feláldoztak a gyerekért és semmire nincs idejük.

1. Ha olyan szar ember leszek, hogy idősebb koromra nem lesz 1 barátom sem se egy szomszéd, aki rámnyissa az ajtót, akkor meg is érdemlem a sorsom.

2. Az, hogy valakinek van gyereke nem garancia arra, hogy látogatni is fogja. Ismerek olyan idős embereket, akiket nagy ívben leszarnak a gyerekeik.

"Maximum azon mosolygok, hogy te most 24 évesen kijelented, hogy SOHA nem akarsz majd gyereket. Nem tudhatod, mit fogsz gondolni erről 10-15 év múlva. De ezt most úgyse fogod nekem elhinni."

Miért nem mosolygunk azon, aki 24 évesen akar? Ahhoz elég öreg, hogy akarjon, ahhoz nem, hogy ne? Azt is meg lehet bánni, hogy szült.

"megkérdezném tőle, hogy komolyan gondolja, hogy neked kell majd őt ellátni és szórakoztatni öregkorára. Nyugdíj után hozzád akar költözni esetleg?"

Nekem anyám és nagyanyám pontosan ilyen volt egy időben. De még apám is.

Nagymamám mindig is azt hangoztatta hogy a gyereke azért van, hogy őt ellássa, kinek panaszkodjon, ha nem a családjának, ki szórakoztassa, ha nem a család. a család mindig ott van. Aztán csodálkozott, hogy gyomor görccsel mennek hozzá az emberek annyira energiavámpír volt.

Apám alkoholista volt, ő is mindig azzal jött, amikor elkezdett lerobbanni, hogy "neked kell majd ellátnod, azért vagy a gyerekem". Rettegtem attól, hogy tényleg így lesz, szerencsére már nem él.

Anyám depressziós volt. Teljesen felborult az élete, apám elvitte az alkohol, mindenkit elfordított maga mellől, bejött nála a kapuzárási pánik, hogy elment mellette az élet. És nála is beállt a "csak a gyerekeim vannak" gondolkodás.

Mindent velünk akart csinálni, mindenhova velünk akart jönni. Minden "értelme" az életben azok mi voltunk. Egyszer megkérdezte, hogy nem-e akarok haza költözni 30+ évesen. Hát nem.

Nálunk valami elcseszett tradíció, hogy mindenki adja fel az életét mert a szülőnek "szüksége van rá".

Főleg, hogy felnőttként megismertem sokféle embert és azt látom, hogy normális embernek van élet a gyereken túl is és gyerektől függetlenül is teljes életet élnek, akár van gyerekük, akár nincs.

Mondjuk nekem nagymamám kifejezetten alattomos volt.

Még 20-as éveim elején jártam, már azt hallgattam, mikor találok feleséget, mikor házasodok meg, van e már "kislány" az életemben. Mikor lesz gyerekem, családom.

Meg mindig példálózott valami Sanyi bácsival, hogy "nézd meg ott van egyedül, magányosan, senkije nincsen, hát élet az ilyen?" Én meg azt sem tudtam ki az. Mondjuk világ életemben rühelltem, ha máshoz hasonlítgatnak, főleg akkor ha olyanhoz, akit életemben nem láttam.

Aztán ha rávágtam, hogy a Sanyi bácsi a világ legboldogabb embere lehet, akkor meg én lettem lehurrogva, hogy már hogy lenne az, hát a gyerek, a család a minden, anélkül nincs értelme az életnek.

Felnőttként realizáltam, hogy amúgy nagymamám közel 40 éves korában lett anya. És például az ő testvérei messze nem voltak ennyire konzervatívak, sokkal "világibb" mai szinten bulizós életet éltek.