Huszonévesen ha visszagondolsz a szüleid huszas éveire (amikor születtél), mi a véleményed róluk? (Életstílus, életfelfogás, és hasonlókra gondolok.) Nem kiábrándító?

Végül a szüleim 30-as éveiben jöttem világra.

Mondjuk az egyik szülőm életfelfogása kritikán aluli-ha nem vagy olyan szangvinikus, mint ő, és nem lehet se a kinézeted miatt, sem a diplomád miatt felvágni veled, húzd le magad a wc-n, így röviden, tömören...-, de eléggé különbözik is a mentalitásunk is.

Jól lepontoztak... miért fáj az nektek, hogy szánalmas lúzereknek látom a szüleimet, felnőtt fejjel, magam is szülőként.

Csodás, hogy itt csak csillámfąşzpóni álomszülei voltak a lepontozóknak.

Örüljetek neki, hogy nem tették tönkre a gyerekkorotokat...

Kiábrándító?

Tudod, kérdező, az egy másik kor volt, más igényekkel, más lehetőségekkel, más társadalmi elvárásokkal, más értékrenddel. Mindig, minden korban az emberek megpróbálták kihozni a legjobbat az életükből, nyilván a saját igényeik szerint. Aztán vagy sikerült nekik, vagy nem. Nem lehettek tekintettel az utókor elvárásaira, hiszen azok még nem is léteztek.

Én a másik oldal vagyok, ugyan kicsit idősebb, nem huszonéves, hanem harmincas gyerekeim vannak. És mondok neked valami furát. Én határozottan örülök annak, hogy nem most vagyok fiatal. Mert én megvesznék, ha úgy kellene élnem, mint a gyerekeim. Neked kiábrándító, ahogy a szüleid éltek, én meg mélyen sajnálom a gyerekeim generációját az életmódjuk miatt.

Az én generációmnak nem volt annyira fontos a pénz. De szerettünk élni. A gyerekeim egész nap dolgoznak, hogy nagyobb házuk, jobb autójuk, manapság menő játékszerük legyen, amivel nincs idejük játszani, mert elmegy mellettük az élet.

Nagyon paraszt vagy, kedves Kérdező!

Megérdemled majd, ha a te gyereked is így néz rád és kinevet!