Van erre még más megoldás, mint az elengedés? (Nagyon eltérő életfelfogás. )

21 és 24 éves fiútestvérekről van szó, én vagyok az idősebb. Egyetem utolsó évében járok, mellé otthon dolgozom, ha minden a tervek szerint megy, ősszel megkezdem önálló életemet. Perpill édesanyámmal és testvéremmel élünk albérletben. Szóval mai viszonyok között azt gondolom, nem vagyok nagyon lemaradva a koromhoz mérten, és van némi jövőképem. Kétség persze van időnként, de hát kinek nem?

Tesómnak viszont a középiskolás évei nagyon nyögvenyelősen sikerültek: többszöri váltás, évismétlés, esti tagozat, és nem az eszén múlott, hanem a sokszor bejárásra alkalmatlan lelkiállapotán (pánikszerű szorongás, önbizalomhiány, 'kimozdulni nincs lelkierőm'..). Ez talán a szüleink amúgy teljesen békés válásakor, vagy a költözéskor kezdődhetett, mindez a folyamat persze egy ördögi körré vált, mert egyre kevésbé tudott hinni magában az évek alatt. Ráadásul erről nem is mert/akart beszélni, többször hónapokkal később jöttünk rá, hogy megint baj van.. E téma mentén a család apai ága egyre jobban elfordult tőlünk, mondván teljes tévúton járunk, és az ő meglátásaikat meghallgatni se vagyunk hajlandóak. Én meg, mint az egyetlen személy, aki még mindkét oldallal igyekszik jóban maradni, több mint egy évig védtem őt velük szemben, amibe nem kicsit belefáradtam, belebetegedtem már a végére. Elegem lett, megmondtam mindenkinek, hogy a továbbiakban nem érzem ezt dolgomnak, van másról is beszélnünk. Szerencsére elfogadták.

Én viszont egyre inkább rájövök, hogy pont magam nem nagyon tudom elfogadni a helyzetet. Mostanában igyekszem az édesapámmal való kapcsolatomat is életre kelteni, ami kvázi megszakadt a más városban levő egyetem évei alatt, és kezdem úgy érezni, hogy kinyílik a szemem azok hatására, amik szóba kerülnek. Hogy rájövök, anyu a legjobb szándéka mellett is valóban félrevitte ezt a dolgot, a végtelen türelmével és megértésével, az n+1-edik esély megadásával. És nem csak félrevitte, de ha most már én mondanék ellent neki ebben, nekem se hagyja, ahogy nekik se hagyta 4-5 éve.

Amúgy az öcsém ősszel végre leérettségizett, egész tűrhető eredménnyel, csak épp most meg a rendes állás keresésében nem látom a törekvést. Persze megint nem mondja ki, ha van is bármi lelki gondja emiatt.. sőt nagyon jól tudja, mit kell mondania, ami biztatóan hangzik. De őszintén, én azt látom, hogy mióta a diákmelót otthagyta (hiszen már nem diák), a világon semmi nem történik az ügyben, ha rajta múlik, még 25 évesen is eltartatja majd magát, anyukánk meg bár szavakban persze nem támogatja ezt, de érdemileg semmit nem is tesz ellene. Ha én bármi megjegyzést teszek erre, akkor viszont megvan az ellenvetés rögtön, hogy "de hát vigyázzak a lelkivilágára", meg ő mindvégig és most is csak azt tette-teszi, amit jónak lát. Sőt, mint ellenérv, hogy "úgy beszélsz, mint a nagyapád". Nonszensz. Szóval nem nagyon érzek semmi belátást ebben az ügyben.

És mostanra kezdek oda jutni, hogy amellett, hogy már nem tudok egyetérteni velük, azt se látom, hogy bármit tehetnék. Tesómmal nagyon jóban voltunk egészen az ő kamaszkora végéig is, de lehet a végén már csak azért, mert akkor őt védtem. Ha most megmondanám neki, ami a véleményem (hogy emelje már fel a s.ggét, és tegyen magáért kőkeményen ahelyett, hogy a nehéz múltjára kenne mindent), személyes támadásnak venné és csak egy eredménytelen veszekedés lenne a vége. Aztán még én lennék a bunkó mindkettőjük szerint. Szóval ilyen helyzetben (ahol bármit mondok, lesz egy számára kellemesebb ellenvélemény is) valóban annyit tudok tenni, hogy rájuk hagyom, és minél hamarabb elköltözöm?