Normális viselkedés ez egy anyától?

A férjemmel a 60-as éveink elején vagyunk, ő még dolgozik, én nyugdíjas vagyok. Két felnőtt gyerekünk van, akik az ország másik végében laknak egymástól is távol, mindkettő párkapcsolatban, még gyerekek nélkül. Havonta 1-2 alkalommal hétvégére eljönnek hozzánk a párjaikkal, akiket egyébként szeretünk, elfogadunk. Nekik ez a munkájuk mellett a kikapcsolódás, ilyenkor pihenik ki magukat, ami azt jelenti, hogy kizárólag a pihenés a dolguk, a többi az enyém és a férjemé.

Mi jelenleg a férjemmel egy másfél szobás lakásban élünk, kialakítva magunknak egy kényelmes életteret. Ha két napra eljönnek a gyerekek, minden rendben, de ha ennél tovább maradnak, márpedig mostanában elég gyakran előfordul, mert home office-ban dolgoznak, akkor nekem ez már nagyon zavaró és ezért rettenetes lelkiismeret furdalásom van.

Nagyon introvertált típus vagyok és mielőtt bármit is gondolnátok, imádom a gyerekeimet, mindig is imádtam, olyan tyúkanyó típusú anya voltam kiskorukban, tehát szinte teljesen feladtam önmagam, ami persze nem volt jó. Mióta kirepültek, megszoktam egy jóval kényelmesebb, valljuk be, kényeztetőbb életformát, amelyet úgy formálok kedvemre, ahogy akarok. Viszont ha hosszú napokig itt vannak, akkor a nagyobb szobát átengedjük nekik, mi pedig a kisebb hálóba "kényszerülünk". Teljesen más az életritmusunk is és hát hosszabb távon nekem ez zavaró. Nyilvánvalóan nekem kell hozzájuk idomulnom, mert ők dolgoznak innen tőlünk, ami ugye csendet és egyébként is az eddigi életformán szinte teljes feladását jelenti. De hát mégis hogyan mondjam a saját gyerekeimnek, hogy ez engem zavar??? Annyira rossz embernek érzem magam, de egyszerűen nem tudom kezelni, hogy ilyenkor a saját lakásomban nem lehetek önmagam.

Mi lehetne a megoldás?