Mit szólnál ahhoz, ha a gyereked az alábbi foglalkozások közül valamelyiket végezné?

Nem zavarna, legalábbis nem minden része. Ők már most, kisebbként is természetesnek veszik ezt, mert én meg lelkész vagyok, és sokat temetek. Persze nem jönnek ilyenkor velem, de tudják, hogy mi a meghalás, hallják, ahogy válogatom a temetési énekeket, mondom nekik, hogy csendesedjenek, mert pl. temetési prédikációt írok.

A templomunk aljában levő urnatemetőt is látták már, nem borzadnak, csak érzik a misztikumát, és megadják a tiszteletet - tudják, hogy nem mehetnek be.

Szóval itt a halál-téma nem tabu, helyén kezeljük.

Viszont meg kell mondjam, hogy a sírásó munkatársak közül sok olyannal találkoztam már (több temetkezési vállalkozással dolgozom), akik kiborultak, kiégtek, vágynak rá, hogy ne ezt csinálják...

Nem vagyunk egyformák, főleg ha valakinek a hite azt diktálja, pl. a halott előkészítése közben, hogy na, egyszer én is itt leszek aztán annyi. Ezt nagyon nehéz csinálni, főleg, hogy közben ismerősök mennek át a keze alatt, esetleg túl könnyű a koporsó... mert gyermek van benne. Persze, valakinek ezt is meg kell csinálni, de kétlem, hogy önként és dalolva választja azt valaki, hogy ez milyen jó kis meló lesz nekem... szóval ezt nem kívánom a sajátjaimnak sem, hisz nem túl boldogító csinálni évről évre, egyéb kilátás nélkül.

23-assal nagyon egyetértek!

A válasza arra is rávilágít, hogy sok olyan foglalkozású ember is rendszeresen találkozik a halállal, akiről az infantilis kérdező nem is gondolná.

Pl. orvosok. Nem minden orvos fogorvos meg szülészorvos, akiknél kiszáll a kezelési székből a páciens és saját lábán hazamegy, vagy még plusz élet is létrejön munkája közben, akinek mindenki örül.

Hanem pl. onkológusok, akik rákbetegeket kezelnek. És nekik kell szemtől szembe megmondaniuk egy 40-50 éves családanyának, hogy rákbeteg, és kicsi az esély arra, hogy megérje a gyereke diplomaosztóját, esküvőjét, vagy unokája megszületését.

Szociális otthonokban, krónikus belgyógyászatokon dolgozók. Ahol nincs javulás, nincs gyógyulás, legjobb esetben szinten maradás. Aki egyszer bekerült lehet, hogy 1 év múlva, lehet, hogy 10 év múlva, de előbb-utóbb leromlik és meghal.

Baleseti sebész, akihez behozzák éjjel a szerencsétlen fiatalt leszakadt végtagokkal, kiszakadt belső szervekkel, ő meg fél éjszaka küzd érte, de hajnalra meghal. Vagy (harci) kutyák által összeharapdált kisgyerekeket.

Tüdőgyógyászok, akiknek betegeik jelentős részét rákbetegek és leromlott alkoholisták teszik ki - akiknek ehhez mértek az esélyeik is.

Autoimmun betegségekkel, vesebetegségekkel foglalkozók.

A legtöbb kórházi orvos annyi ember haldoklását és halálát kíséri végig évtizedek alatt, hogy teljesen megszokottá válik ez számára. Nem is fél egyikük sem a haláltól, akkor sem, ha maga lesz halálos beteg.

Apám anno azért ment szabónak, mert "ruha mindig kell", de aztán jöttek a turkálók, így nem jött be ez hosszú távon...

Viszont sírkő faragó, vagy valami hasonló azért szerintem mindig kell. :D

Temetkezési vállalkozót nem bánnám. Az mindíg megy és pénzes.

A többinek nagyon nem örülnék. Persze nem tiltom a fizikai munkától, valaha én is abból éltem meg, de hosszú távon... Nem azért iskoláztattam, hogy mindíg valaki alkalmazottja legyen