Miért van annyi egyedülálló fiatal anya manapság?

"...én csak magamból indulok ki. Saját magamat ismerem, és mindig hű maradtam az elveimhez, és azt, amit elterveztem, mindig véghez tudtam vinni. Minden célomat teljesítettem, amihez saját elhatározás, és saját erőbefektetés szükséges. Úgyhogy pozitív példák sora igazolta már, hogy amit meg akarok csinálni, azt meg fogom. Soha egyetlen célomat se hagytam még félbe. Csak egy ugyan ilyen gondolkodású, akaraterejű nőt szeretnék találni, aki hűségben és becsületben megrendíthetetlen. Már ha létezik."

Jelentem, itt vagyok. Pont, ahogy leírtad. Harminc évesen még én is ilyen nagy mellénnyel osztottam az észt, sziklaszilárd erkölcsi piedesztálról pásztáztam a felhozatalt, és nagyon tudatosan választottam párt. 100%-ig biztos voltam benne, hogy ezzel az emberrel fogok megöregedni, és kitartunk egymás mellett jóban-rosszban. Aztán 36 évesen megszületett az első gyerekünk. És akkor jött, ami nem volt belekalkulálva a tervezésbe:

- három hónapig tartó vészes hányás a terhesség elején (a férjem itt kezdett elfordulni tőlem)

- elképesztően kritikán aluli kórházi ellátás (olyan szinten kimerülten mentem haza a szülés után, hogy évekbe telt, mire regenerálódtam...)

- egy-másfél órányi alvások csaknem egy éven keresztül (amíg nem próbáltad, nem tudod, milyen fáradtnak lenni)

- apaságra és krízishelyzetben való együttműködésre alkalmatlan férj (nem tudod előre, ha még nem voltatok krízishelyzetben)

- érzelmi elhidegülés

- internetfüggőség (férj részéről)

- kapuzárási pánik.

41 évesen egyedül maradtam a gyerekemmel, mindezt úgy, hogy nagyon-nagyon nem így kalkuláltam, és SOHA nem vállaltam volna egyedül gyereket.

Ennyit a megrendíthetetlen hűségről és becsületről. Nem ezen múlt... Legalábbis nem az enyémen. Egy másik emberrel kapcsolatban pedig semmire nincs garancia, hiába sugallja minden az ellenkezőjét. Ezt egy életre megtanultam, kár, hogy nagyon súlyos árat fizettem érte...

Most olvastam végig. Egész jó topic (lenne, ha nem lenne benne sértegetés).

Én csak annyit fűznék hozzá, hogy még sajnos az sem jön be sokszor az életben, ha a másik fél (mondjuk leendő párunk) már volt egy adott élethelyzetben és ott bizonyított. Legjobb barátom szerelmes lett egy kétgyerekes elvált nőbe (már régi ismeretség volt, egy utcában nőttek fel, egy általános suliba jártak. Aztán egy rendezvényen találkoztak, és jött a szerelem. Nő gyerekei alsósok voltak). Utolsó mondatot azért írtam, hogy a barátom ebből (is) indult ki: Mármint hogy ő szereti ezt a nőt, elfogadja a gyerekeit, és mindenképpen szeretne saját gyermeket is. Ez a nő pedig már bizonyított, 1 és 3 éves gyerekekkel hagyta ott a férje. Ő pedig teljesen egyedül csinált mindent, még nagyszülői segítség sem volt a távolság miatt. És mégis dolgozott is, és nagyszerű anya is, klassz gyerekeket nevelt tök egyedül.

Együtt éltek 2 évig, aztán esküvő, és jött a tervezett közös baba. Nő részéről ennyi volt. Pár hónapig szoptatta, amikortól már nem, onnantól a kicsi aludt a férjével egy szobában, egy ágyban. A nő átköltözött a másik szobába, mert neki már elege volt, nyugalmat akar, babázzon a pasi, keljen fel éjszaka a pasi. (És ez így is folytatódott, most 5 éves, nevelve nemigen van. Pasi dolgozik (IT), eltartja a családot. Nő 4 órásban, gyerek neveletlen. Tehát nem jött be az, hogy "aki már bizonyított, hogy milyen anya, milyen ember".

Még erre sem szabad építeni. (És nem egy hasonló példát ismerek, csak más témákban, csak már hosszú lenne.)

"Számomra a becsület felülírja a boldogságot."

Ezt akartam kérdezni, de megválaszoltad. Igen, a boldogságot bátorság kell. Ahhoz, hogy végigfuttass egy programot (az életedet), ahhoz csak ülni kell a fenekeden. A kényelmes megoldást választod, a semmittevést. Wow, tök különleges.