Miért van annyi egyedülálló fiatal anya manapság?

96-os, abban igazad van, hogy nem értem a világot, és sok mindenben csalódtam, de azokat a csalódásokat mondjuk 20 éves koromra letudtam. Rájöttem, milyenek az emberek, és hogy mennyire más vagyok én. A felszín és a boldogság hajhászása elsődleges, a becsület és az út kitartó végigjárása másodlagos. Egy átlagos emberrel nem biztos hogy jól kijönnék, ezért keresek olyat, aki hozzám hasonló. Ha meglesz, meglesz, ha nem, nem. Én más szemüvegen keresztül nézem az életet. Nem határolódom el a drámai eseményektől, hanem mindig belegondolok mélyen, mert csak így tudom megbecsülni mindazt, ami nekem megadatott. Például hogy látok, hogy mozgok, hogy van hol laknom, van mit egyek, egészséges vagyok, stb. Én minden egyes nap ezekért hálát adok úgymond a világmindenségnek, és ami ezek után jön, az már csak a hab a tortán. Ennél a példánál maradva, a legtöbb ember csak a habot látja, és azt próbálják meg mindenféle csokisziruppal, meg cukormorzsalékkal feldobni. Engem nem érdekel a hab, számomra a torta a lényeges. Már ha érthető ez a példa.

Felsorolok pár dolgot, amiket elértem azokon kívül (ház, kocsi, motor, cuccok) amiket már leírtam.

- 22 éves koromig nem igen törődtem a testemmel, de utána jött egy sugallat. Elhatároztam, hogy edzeni fogok. Bevezettem egy étrendet, és egy edzéstervet. Egyetlen napot se hagytam ki több mint 7 év alatt lustaság miatt, maximum munka vagy betegség miatt. 90 kilóról 76-ra lefogytam, tökéletes formában vagyok, tökéletes a vérképem, járok boxolni, futni, úszni, és konditerembe. A tükörbe nézve minden nap megbizonyosodok róla, hogy megérte ez a küzdelem. Ezt nem akartam eddig elmondani, szerettem volna ha azt hiszik az emberek hogy valami nyüzüge görbe hátú alak vagyok. De a "csúf" igazság hogy életem formájában tüdöklök épp, erre büszke vagyok, nem érdekel ha emiatt egoistának tartanak, mert becsülettel megdolgoztam ezért az alakért.

- Eddigi életem során 6 különböző hangszeren tanultam már meg játszani középszinten, írtam 3 regényt, kb 200 novellát, megtanultam grafitceruzával a fotorealisztikus rajzolást (bár van még hova fejlődnöm) és egyéb területeken is folyamatosan próbára teszem magam, és ennek semmi köze a munkámhoz, mert amúgy technikus vagyok.

- Tavaly elhatároztam, hogy kitakarítom a városunk melletti erdőt EGYEDÜL. Bementem a hivatalba, előadtam a tervemet, kérvényeztem egy konténert ahova vihetem a szemetet, (szerencsére ingyen megkaptam) majd EGYMAGAM néhány kukás zsákkal felszerelve jártam GYALOG az erdőt, ahova mindenki csak kiszórta a szemetét, és vittem a zsákot. Egy deka forintot nem kaptam érte, csak önbecsülést. És a városban a hivatalon kívül senki nem is tudott róla, ez egy kis underground misszió volt. Most is csak azért említem meg, mert a kilétem ismeretlen, és jót tenni csak úgy van értelme ha a jótevő a háttérben marad.

Sorolhatnék még rengeteg dolgot, de úgysincs értelme. Itt most én vagyok sokak szerint a közellenség, és teljesen mindegy mit írok. De nem az a lényeg, hogy ki mit ért el, nem az a lényeg hogy mennyire tudok jól zongorázni, vagy rajzolni, hanem, hogy tettem e minden nap azért, hogy jó legyek? Megdolgoztam e a céljaimért? Mikor fáradtan otthon feküdtem az ágyban, és semmi kedvem nem volt felkelni, edzeni, én akkor is megtettem. Mert az önbecsülésemet így tudtam etetni. Nem lehet annál szörnyűbb földi érzés, mint mikor az ember csalódik magában. Ha valamit elhatároz, de feladja. Ez az, amit én soha nem akarok megtapasztalni.