Miért van annyi egyedülálló fiatal anya manapság?

Nem érdemes elemezgetni a statisztikát, hogy kinek hany evesen szuletik egészséges gyereke, meg miért válnak az emberek. Még nem tart ott a tudomány, hogy barmit is biztosra jósoljon (mert pl. idősebb nőnek ha idősebb a párja, nem lehet hogy a genetikai baj az idosebb férfi miatt adódik? Hiszen a spermium max. 2 hetes, es az apa aktuális genkeszletet masolja?... A gének, amik idővel hibát halmoznak)

Amikor part választunk, jövőt előre nem látunk, nem látjuk a változó életútat, konfliktusokat, a személyiség és az elethelyzet változik...

Sose tudhatjuk, mit hozva jövő, csak magunkban es a jó szerencsében bizhatunk.

Nincs biztosíték a jövőre. Egy biztos, aki akarja, az megoldja a jövőjét es a gyereke jövőjét is.

Es igy van ez a boldogsággal is

Ez nem ilyen egyszerű, hogy eldöntöm és verem a mellem, hogy egyedül is képes leszek felnevelni a gyerekem, szóval kidobom a pasit.

Sok példát látok arra, hogy X év házasság és közös alap építés után vállalnak babát. Az első édes, aranyos, anya is meg tudja osztani az idejét és mindenki heppi. A gyerek bölcsis, ovis lesz, anya visszamegy dolgozni, mert már régóta nem lehet egy fizetésből megélni, pláne minőségi módon gyereket nevelni. Ekkor kezd borulni a bili apa nyakába, hogy neki így több lemondással jár az élet, de még elfogadja. Jön a második gyerek és akkor eszmél rá, hogy anya sem mindenható, és nem tud szoptatni, ovis szülőin ülni és vacsorát főzni egyszerre. Itt kezd megint meginogni a kapcsolat, hogy apa akarta-e ezt a fajta kötöttséget, nem tudta, mivel jár valójában. Anya gebedjen meg, hogy kiszolgálhassa élete felében a gyerekeit, a férjét, aztán jöhetnek valahol a sor végén az ő igényei. Aztán ebből kinek könnyebb kilépni?

Abban a pillanatban, hogy egy nő engedi az esélyét egy gyerek fogantatásának vállalja, hogy élete végéig egyedül is képes kell legyen minden felmerülő feladatra. A férfiaknál ritkábban látok ekkora elköteleződést.

A 10 éves próbaidő meg nonszensz, egyszerűen teljesíthetetlen. Mégis mi alapján jogosítja fel magát bárki, hogy megfigyeljen, osztályozzon és megítéljen egy olyan helyzetben, amiben sosem látott? Ha az ismerősök gyerekével való bánásmódja alapján ítélsz meg egy nőt, még fogalmad sincs, hogy a sajátjával milyen lesz. A 10 éves korkülönbség se gond, persze azt is el kell fogadni, hogy valószínűleg kevés az olyan szintű összhang, amiért egy nő elfogadja, hogy a férje nagyjából nyugdíjas lesz az első közös gyerek esküvőjére. Nem ez a nők álma, ahogy az sem, hogy olyan férfivel éljenek, aki mindent a fenekük alá tesz, de nem dobban meg tőle a szíve. Hiába a becsületes, vallásilag és etikailag kikezdhetetlen élet, ha nem lehet családfenntartó és védelmező férfiként nézni rá. Nem kell ehhez alfahímnek lenni, csak inkább a nők kikezdése helyett a megfelelő közegben kell keresni partnert hozzá.

Sajnos a mai átlag az, hogy a nőknek maguknak is meg kell teremteni az alapot az életükhöz és nem számít hiperszuper teljesítménynek, hogy erre te is képes voltál.

Van férjem, gyerekem és teljes mértékben számíthatok rá, de ettől még őt is elkaphatja az agybaj és lelép egy vonzóbb, problémamentesebb kapcsolat reményében. Ilyenkor persze idővel az új nő is megszürkül, de ekkor már nem fog visszatérni a lepasszolt családhoz, hanem újabbat keres. Inkább racionális álláspont az, hogy ha egy nő szül, képes kell legyen önmaga is biztosítani a családja életét, mert bármikor olyat hozhat az élet (válás, özvegység, munkanélküliség, közepkorú válság, stb.), ami miatt magára marad. Akiket látsz, nem hobbiból egyedülállóak, hanem ezekért.

Onnan jön le, hogy hátra akarod hagyni, hogy "nekünk férfiaknak 100 évesen is lehet kölykünk, höhö".

Amíg pedig egy élethelyzet nem adja magát, addig nem tudod, a másik hogy fog arra reagálni. Azt sem tudod, te hogy fogsz. Senki nem tudja előre önmagáról sem, hogy milyen szülő lesz.