Hogyan dolgoztátok fel, amikor meghalt az a családtagotok, aki valamilyen módon bántalmazott titeket gyerek/fiatalkorotokban és megnyomorította a családot?

Én feldolgoztam azt, ami történt már a halála előtt.

A halálakor volt kicsit lelkiismeret furdalásom, hogy annyira nem hatott meg, mint ahogy mások elvárták volna. De azt is tudtam kezelni.

Simán. Ha nem érzel szeretetet, nagyon nincs is mit feldolgozni.

Viszont illendőségből biztosan nem mennék el. Ha a mamád tud róla, milyen hatással volt rád a nagybátyád, mégis érezteti, hogy neki ez fontos lenne, vagy esetleg megjegyezné, hogy nem mész el, avval szemet hunyna a bántalmazás felett.

Kb 5 éves koromtól éltem együtt 14 éves koromig apám nevelőapjával. Mindenki körülöttem apámon kívül azzal jött, hogy olyan, mintha a nagyapám lenne, hát hogy lehet nekem olyan véleményem, amilyen. Utáltam. Eleinte csak ellenszenves érzésem volt, aztán később rájöttem, hogy apám tűntette el a nyomokat. Nulla fürdés, csak mosakodás, ami után az egész fürdő úszik, a seggét a fürdőben mosta ki, az egész kád oldala xartól folyt. Wc után nem mosott kezet, ellenben belemászott a hűtőbe, és ilyen kézzel mosogatott el időnként, amik mellesleg sosem lettek tiszták, mindig ételmaradék maradt rajta. Néha a wc mellé sikerült pisilni. Máskor csöpögtetett a közlekedőben, és amikor észrevette, nem szólt és nem csinált semmit, nem érdekelte. Később észrevettem egyik este, hogy a kádba pisil (egy fürdőtől egy méterre volt másik helyiségben a wc). Egyszer összecsinálta magát, amivel nincs gond, előfordul, ha az ember öreg és nem ér el idejében, na de ő megpróbálta feltakarítani, s így lett az, hogy az egy kupacot elkente - mindkét ajtó, a szekrény, a tapéta, az egész közlekedő...

Ahova imádtam hazajárni, megutáltan, undorodtam az egésztől. Csak az apámmal közös szobánk volt tiszta övezet. A lakás apám nevén volt, de a haszonélvező az a nyamvadék vénember volt, aki kijelentette, hogy "én akkor is itt fogok megdögleni!". Az unokájának betegsége volt, listára került műtéthez, amit kicsit pénzzel elő lehetett volna segíteni, így hát apám felajánlotta, hogy ezt megteszi, ha eladjuk a lakást és elköltözünk kertesbe (pénznyelő lakás volt, szabadulni kellett volna). Hát nem, mert ő fog megdögleni. Apám szerint amikor fiatalabb volt, akkor sem volt eszesebb, egy kiló finomlisztért nem küldhette le a nagyanyám, apám anyja, mert nem értette, hogy oké, elnézte, de miért nem jó a búzadara. Hülyének hülye volt, de nem demens, akarata ellenére idősek otthonába nem dughattuk be, és apámban ott volt az, hogy nagyanyám férjeként szerepet játszott valamennyire anyagilag apám gyerekkorában, de hát apámnál jobban senki nem utálta jobban annak az embernek a létezését. Öregember gyerekei 1-2, néhány évente jöttek egyszer néhány órára, és ők meg az öregember ex nejénél laktak (tehát az anyjuknál).

Gyűlöltem, hogy a későbbi években minden este szendvicset kell neki csinálnom, teát vinnem, és bemennem az akkor undorító szobájába, ami egy katéteres baki miatt (kijött, szétáztatta a pisi az üres ágyat, amin életében nagyanyám aludt) húgy szagú volt, aztán mikor pelenkázni is kellett, míg apám haza nem ért, xar szagú is. Hab a tortán, hogy nagy magányában, mikor még csattogni tudott járókerettel, időnként bekukucskált nappal és éjszaka is a mi szobánkba, hogy mit csinálunk, ám gyakran lett esés a vége, és általában pont akkor esett el éjszaka, mikor apám éjszakás volt. Mehettem a szomszédasszonyhoz, hogy hívja ki a mentőket, hogy állítsák fel, mert mi ketten együtt sem tudjuk.

Eleinte szántan, sajnáltam, aztán utáltam, undorodtam, míg végül gyűlöltem. Mind a mai napig tartom, hogy rajta kívül 21 életévem alatt senki a világon nem gyűlöltem. Utálni utáltam, de gyűlölni nem gyűlöltem. Az az a szint, amikor nem egyszerűen várom a halálát, hanem vágyom. Apám egymaga keveset keresett, nem tudtunk külön menni, eü gondjai is voltak, nem talált jobban fizető helyet, a lakás meg ette a pénzt, az öregember fizette a nagyját a szép összegű nyugdíjából (havi kb 170 ezer lehetett). Mindketten bele voltunk kényszerítve.

Aztán egyik reggel, mikor mentem letudni az öreg itatását, gyógyszereinek beszedését, egyen egy-két kekszet (előtte néhány nappal éveket romlott az állapota, demens lett, szent kártyák és markolt zöldborsó képzelgések), nem reagált. Néztem már be néhányszor, hogy mélyen alszik vagy halott, úgyhogy nem könyveltem el rögtön halottnak, de aztán szólongattam, légzést figyeltem, és valóban: meghalt. A várttal ellenben nem jártam örömtáncot. Mind a mai napig undorodva gondolok rá vissza, de én csak megszabadulni akartam tőle az életemből, aztán felőlem akár 100 évig is élhetett volna, csak tőlem távol. Nem voltam boldog, se szomorú. Nem éreztem semmit, hidegen hagyott, ugyanúgy csináltam a dolgokat, azzal a különbséggel, hogy aznap, miután apám reggel hazaért a munkából, nagytakarításba kezdtünk és nem mentem suliba, aminek viszont nagyon is örültem, és hogy nagyanyám cuccai között turkálhatok, amik egybe voltak az öregével a szobájukban.

Számorma a halálában nem volt semmi, amit fel kellett volna dolgozni. Meghalt, élettelen húsdarab lett, a lélek, amit utáltam, már nem nyomorított a létezésével.

21/l

5-ösnek igaza van!

Egyébként a "végig terrorizált gyerekkoromban" félmondatból arra gondolok, hogy együtt laktatok vele.

Így volt? Ha igen, miért? A szüleid ápolták őt?

Egy normális családos ember nem a testvérével lakik együtt, pláne, ha ő mentális problémával küzd és terhére van a többi családtagnak.

Jól látod, ez képmutatás.

A családi szeretet hol érződik irányodba? Minek hív apád így fel, milyen választ várva? Igaza van az ötösnek, az ő dolguk lett volna téged megvédeni, de nem tették meg. Most pedig te részt vennél a színjátékban, hiszen halottról rosszat nem illik mondani. Higgyék csak el, beszéljék csak be maguknak, hogy normális, tökéletes ember volt...

De örülök, hogy nem vagyunk rokonok.