Tényleg igazságtalanul csak a “jó részt” vesszük ki a dologból, és így inkább azt se tegyük?

Bocsánat ha hülye a kérdés, jobban nem tudtam megfogalmazni.

Nagy családi katyvasz, szereplők férjem, anyós, após, sógornőm, sógorom, unokahúgom, szóval sokan..:)

Férjem testvére, sógornőm oldaláról (technikailag) nagynéni lettem, férjem ugye nagybácsi, 4 éves az unokahúgunk. Mikor sógornő bejelentette a terhességet, ment egy kis matekozás, ki mit tud majd beletenni a közösbe így hogy baba van. Apósom állandó éjszakás, így ő pl nem nagyon tud segíteni felügyeletben, míg anyósom közel lakik hozzájuk és aránylag rugalmas is a munkaideje, így könnyebben tud hozni-vinni ha kell. Mi valóban nem vagyunk túlságosan hasznosak ilyen értelemben, igyekszünk sokat látogatni, vinni ajándékot a kicsinek, a szülőknek, akár télikabátot, kis hótaposót, babakocsit szívesen vettünk.

A helyzet az, hogy nekünk nincs gyerekünk és nem is lesz. Nem igazán tudunk mit kezdeni egy gyerekkel, főleg hosszabb távon, és a lakásunk sem alkalmas rá, hogy gyerek legyen benne (éles dolgok, sarkos bútorok, törékeny dolgok, konnektorok, ilyenek). Mondtam, hogy ha nagyobb lesz a kislány, szívesen viszem majd mindenfelé, állatkertbe, strandra, akárhová, de a nagyobb alatt legalább 10 évre gondoltam volna. Férjem ennyit sem, ha én bevállalom ő is ott van éppen, elvan, de ő nem fog aktívan pesztrálgatni ezt megmondta.

Jött a jó idő, sógornőéknek dolguk volt, anyósnak is, valaki kellett sos egy bő órára vigyázni a gyerekre. Pont ráértem, gondoltam oké próbáljuk meg, megpróbálom életben tartani valahogy..:) Jól sikerült a történet, az utca végi játszótérre mentünk le, s bár szénné égett az összes idegszálam, a leányka jól érezte magát, s valahol végülis én is. Sógornő hívott, hogy végeztek, mondtam, hogy elvagyunk, ha gondolja maradunk. Rám bízta. Valami elpattant a leányzónak nem sokra rá, istentelen hiszti volt, az addig értelmesen játszó gyermeknek semmi se volt jó, ordítás, elvették valamijét, földre feküdt, hisztizett. Jobb ötlet híján végül konkrétan felvettem, vállamon a táska, kezemben a vergődő gyermek, így vonuljunk végig az utcán haza. Nem kevés stresszben/pánikban voltam a végére, azt hittem, baj van, de mint kiderült “csak hiszti”.

Napokkal később aztán a vasárnapi családi ebédnél kibukott, hogy milyen aljas és számító vagyok, mert amikor a gyerek aranyosan elvan, akkor bezzeg “játszom a fejem” a parkban, bezzeg ha hisztizik egyből passzolom az anyjának, és ha csak annyit tudok a dologba beletenni, hogy játszok vele 1-2 órát amíg aranyos akkor inkább annyit se töltsek a gyermekkel mert ennek így nincs értelme. Férjem szerint ez is pont annyival több, mint amit tudunk / akarunk / kötelesek vagyunk beletenni, magának szülte, legközelebb majd hív szittert de akkor az ajándékokat se fogadja el, mert részünkről ez volt az “áldozat” része a dolognak.

Csúnya veszekedés lett, sógor nyilván a feleségének adott igazat, férjem szerintem nem is engem védett hanem a testvérébe állt bele nem kicsit, a szüleik szerint nyilván én látom rosszul, és különben is milyen nő az ilyen.

Szóval a hangulat puskaporos, jelenleg “el vagyunk tiltva” a kislánytól, de hamarosan születésnapja, ez így nem mehet a végtelenségig.

Tényleg inkább ne is legyünk az élete része, ha nem tudunk komolyabb áldozatot hozni, és csak a “jó része” érdekel? Nagyon emészt a dolog, nálunk mikor gyerek voltam sose voltak ilyen elvárások, ha valaki jött, örültem, ha nem, nem, így ez nekem új, és teljesen tanácstalan is vagyok