Hogy kezelitek, ha a nagyszülők a ti gyerekeiteket kevésbé szeretik, mint a másik unokát?

Két kicsi unoka van a családban. A szüleim nagyon szerettek volna már unokát, úgyhogy repestek az örömtől, mikor a testvéremék bejelentették a baba hírét, totál izgalomban és lelkesedésben telt nekik ez az időszak, aztán miután megszületett a gyerek, teljesen beleszerelmesedtek.

A testvéreméket viszont fárasztja a kicsi, meg nagyon közel laknak, így jóformán minden nap ott hagyják pár órára a gyereket a nagyszülőknél egy hónapos kora óta. Mondhatni, félig ők nevelik.

Időközben mi is bejelentettük a második unokát, és bár örültek neki persze, de közel sem volt akkora lelkesedés. Értem én, lekötötte őket a másik gyerek, de azért baromi rosszul esett a lelkem mélyén, főleg, mert rendszeresen hallgattuk az áradozást, milyen aranyos, csodálatos, rendkívüli a kisbaba.

Aztán megszületett a mi gyermekünk is. Mi messzebb lakunk, nem túl messze, de csak egy kocsink van és busszal macerás eljutni a nagyszülőkig, így hétköznap, nem látják a gyereket, általában heti egyszer megyünk, hétvégén.

Nos, nem mondom, hogy nem szeretik a gyerekünket, de ha megjelenik a testvérem az övével, akkor a miénk onnantól eléggé le van tojva. A másik kerül a középpontba, csak róla van szó, vele kell foglalkozni, ő van ölben, mellé ülnek le játszani, a mi gyerekünkkel onnantól mi foglalkozunk.

A másik unokáról ki van rakva rengeteg kép, a miénkről egy darab. Soha nem hallottam, hogy bárkinek úgy áradoznának róla a szüleim, mint a testvérem gyerekéről, egyszerűen érezni lehet, hogy a két unoka közül az első az abszolút kedvenc.

Borzasztó minden héten ezt látnunk, és most már azon is elgondolkodtunk, mi lesz, ha a gyerek is észreveszi majd, hogy ő mindig csak "második". Értem én, hogy a másik unokát tízszer annyit látják, de az is fáj, hogy meg se próbálnak a miénkkel is gyakrabban találkozni, van kocsijuk, eljöhetnének néha hétköznap, csak akkor ki kellene hagyni egy napot a másik unokával és azt ki sem bírnák.

Egyszer-kétszer már céloztam a dologra, akkor nyilván ment a tagadás, hogy nem szeretik jobban a másikat, de legyünk őszinték, ezt látja az ember. Úgy érzem, lelkileg tropára mentem kicsit, nagyon bánt a dolog, hogy az én gyerekemet kevésbé szeretik.

Nem tudom, hogy kellene ezt az egész helyzetet kezelni...