Mit tegyek? Rettenetesen aggódom.

21,44 vagyok. Na erről van szó. Nem kell csesztetni. Nézd. Tény, hogy más kicsit, de majd évek múlva kinyílik. Nem bizthos, hogy most lesz ez. Szóval én azt mondom neked, hogy hagyjad, csak probálj inkább neki örömöt okozni és akkor nem lesz baj. Ezzel meg ne foglalkozz. Beszélgess vele mindenről, ami ŐT érdekli. Ha a conter strike, akkor arról! Máris a tied lesz és megnyílik.

Gondolj bele, ha mindenki szeretné a tökfőzeléket és te meg nem. S akkor mindenki jönne hozzád, hogy mi a bajod, mert nem eszed. Pedig semmi. Csak más vagy és kész.

Na.

Nekem is volt egy fura öcsém. Úgy 10-11 éves koráig olyan volt, mint bárki más, talán kicsit félénkebb, de amúgy helyes okos kisfiú. Aztán mi nem vettük észre a változást, csak a tanár jött ki beszélni a szüleimmel, hogy baj van a tesómmal, nagyon rossz az órákon. Itthon a világ legjobb, legszelídebb kisfiúja volt. 15-16 éves korában fura dührohamai voltak. Volt, hogy kedvesen mondtam neki valamit (épp akkor vettem észre, hogy a kutyánk vemhes és nagy örömmel újságoltam neki), mire elkezdett üvölteni, hogy én egy hülye állat vagyok. Akkoriban már voltak nagyon fura dolgai, pl. 16 éves létére nem mert elaludni sötétben, csak lámpa mellett. Azelőtt is sokáig félt egyedül aludni. Én nem voltam valami kedves és megértő testvér, főleg mikor így nekem ugrott minden ok nélkül, jól megmondtam neki a magamét és k...u...vára nem vettem észre, hogy ez betegség. Később teljesen kizárta az egész családot az életéből. Országos versenyen harmadik volt matekból, aztán meg megbukott belőle. Abbahagyta a sulit, érettségizni is csak később ment el. 1 évig élt a szobájában, és ekkor már nem lehetett rajta segíteni. 10-11 éves kisfiút még kézen foghatsz és elsétálhatsz vele a pszichológushoz, próbáld meg ezt egy 18 évessel, ha ő nem akarja! Semmit nem beszélt már velünk. Pedig szerettük!!! 1 év alatt kivakarta magát a mélységből, felvételizett a katonai fősulira és úgy tűnt, magára talál, mert felvették. Nagyon büszke volt az egészre és mi nem szűkölködtünk az elismerésben. Én próbáltam hozzá közeledni, és nekem sikerült leginkább a családból. Minden párbeszéd vele felért valami óriási csodával. Eközben barátok szüleitől hallottuk, hogy zűrös társaságba keveredett, volt verekedés, ivás, minden...de nem lehetett segíteni. Szerintem valami kábítószerfélét is kipróbált, de lehet hogy csak gyógyszert szedett és arra ivott, mert pénze nem lett volna komolyabbra. Aztán amikor úgy éreztem, kezd kilábalni a 20 év körüli zűrzavarból, egy éjszaka amikor mindenki úgy tudta, a kollégiumba ment tőlünk, kiment nagymamám sírjához, majd a közeli kiserdőbe, bevett egy csomó nyugtatót és éjszaka megfagyott. Öngyilkos akart lenni, írt búcsú levelet is. Később jöttem rá, hogy egyszer már megpróbálta, de akkor én azt hittem, hogy részeg. Akkor sem részeg volt, hanem gyógyszert vett be, de én nem tudtam.

Amúgy szerelmi bánata volt. Megkérte valaki kezét, de a csaj összejött a tesóm egyik katonatársával. Így már nem tudott a fősulira se járni, ami pedig éltette, és ennyi volt. Nagyon helyes fiú volt. Utólag azt mondom, nem figyeltünk rá eléggé és amikor már tudtuk, hogy nagy a baj, már késő volt. Szkeptikus vagyok a pszichológusokkal kapcsolatban, gyűlölöm a nyugtatókat. Ez lett tesóm veszte is, mert anyám szedett és az övéből lopott. De mondjátok meg, mit kellett volna tenni? Talán elég lett volna egy erős szülői háttér. De a nyugtatón élő anyámmal az örökös kiborulásaival gondolhatjátok, milyen volt az egséz. Plusz a nagyon aranyos, de tutyimutyi apám...

Hát, nem egy álomszülők. Nem azok, akikhez oda lehet menekülni baj idején. Anyám a tesóm halála után inni kezdett, gondolhatjátok milyen fiatalságom volt egy öngyilkos öccs és ilyen összeomlott szülők mellett. De én mégis erős lettem, erősebb sok olyan fiatalnál, akit hozzám képest elkényeztetett az élet. Csak azért írom, hogy nem tartom teljes mértékben felelősnek a szüleimet az öcsém betegségéért és haláláért. De azt mondani ennek a csodálatos testvérnek, hogy ne aggódjon, mert semmi baja az öccsének, nagyon nagy felelőtlenség! Ha belegondolok, volt hogy én is sírva fakadtam egy kisfiú miatt, aki az öcsémre emlékeztetett kiskorában, pedig ekkor még élt a tesóm és nem is látszott, hogy mekkora a baj, de valamit csak éreztem, ha egyszer sírva fakadtam, nem???