Hogyan tettétek túl magatokat a lelki terroron?

Apám gyerekkoromtól kezdve úgy kezelt, mint egy selejtet. Állandóan átpakolta dolgaimat, kidobott mindent, ami szerinte nem fontos, ha bármibe örömömet leltem-rajz, könyv, stb. rögtön jött azzal, hogy értelmetlen sz@r, rossz minden amit csinálok, úgysem értem, csak egy nő vagyok.

Minden ami velem összefüggésben volt/van az beteges- a szobámat odúként hívta csak, soha nem ösztönzött, ha az általam nem preferált tárgyból jobban teljesítettem, akkor csak az volt a reakció, hogy biztosan puskáztam, meg elnézte a tanár, én ilyenre nem vagyok képes úgysem.

Bármit csináltam a konyhában, vagy lakásban, számon tartotta és ellenőrizte pl. hogy az újságokat ugyanúgy, sorrendben pakoltam e vissza, miközben ő wc után sem mosott kezet...Ha bármi hibát vétettem-mindig talált valamit, ordított, betegnek, patkánynak nevezve. előfordult, hogy ő hagyott ott egy tányért a konyhában, és engem vett elő. Verés csak néha volt...

Mire egyetemre mentem, teljesen szétcsúsztam-szerencsére pár év alatt észbe kaptam. Viszont a beilleszkedési zavaraim nem múltak el. Mostanában kezdtem észrevenni, hogy kezdek hasonlítani apámra-a reakcióim, hirtelen düh önt el értelmetlenül, stb. Probáltam elfelejteni, magamat gyógyítani, de állandóan előjön a probléma...

Elnézést, hogy ilyen hosszú lett, nem sajnáltatni akarom magamat, csak megoldást keresni. Tudom, hogy mások sokkal rosszabbakon mennek keresztül, de ez sem volt leányálom.

Ki hogyan tette túl magát szülei lelki terrorján? Módszerek, bármi érdekelne.