Szakítás. Ti hogy vettétek rá magatokat?

Volt ilyen nekem is. 2 évig voltunk együtt összesen, már nem tudom megszámolni, hány szakítás majd kibékülés történt ez alatt. Se vele-se nélküle állapot volt. De tudtam, hogy hosszútávon nem lenne jó, nem éreztem azt, hogy tisztelne eléggé, nem bánt velem jól, utóbbi időben a stílusa is zavart. Elhatároztam magam, és megtettem. Nehéz volt ugyan, sokszor eszembe jutott még, de rá pár hónapra megtaláltam a nagyŐ-met, akivel azóta már házasok vagyunk. A régivel kapcsolatban pedig csak az elfecsérelt időt sajnálom, azt, hogy nem léptem hamarabb! Szóval ha nem 100%-osak az érzéseid, akkor ne várj csodát, lépj még időben!

Pár átb@szás után eljut szerintem az ember arra a pontra, hogy eldönti, ez most már végleges, és akkor elég erős leszel hozzá, hogy megtedd. Kezdjél el arra fókuszálni, hogy mikor volt veled bunkó, vagy nem csinálta meg, amit megígért, vagy bármi negatív dolgokat, gondolj sokszor erre, egyre erősebb lesz benned a szakítani akarás. És akkor sikerülni fog.

Igen volt,de részemről már eltűnőben volt a szerelem.(2éves)Hirtelen nagy kétségeim támadtak,csupa rossz érzés fogott el mikor erre a kapcsolatra gondoltam.Derült égből a villámcsapás.Két-három hétif őrlődtem a szakítás előtt,senki nem vette észre rajtam! Aztán elszántam rá magam,erőt vettem magamon és mérlegeltem. Nem volt ahhoz már erőm, hogy arra várjak, hogy megváltozzon, vagy hogy én próbáljam őt más irányba terelgetni.Már biztos voltam benne, hogy ő nekem nem az igazi! Szakítottam. Úgy tűnt felfogta, de aztán még sem. Jöttek a könyörgések,az illető megalázta magát,én nem fogadtam vissza. Majd a végén jött telefonon zaklatás is tőle,de nem reagáltam rá. Nagyon rosszul viselte azt tudom,de már egy ideje nem beszélünk.

Nálunk 7 éves volt a kapcsolat, de igazából az utolsó 3-4 év már nem volt jó. Nem akartunk szakítani, mert hatalmas szerelemnek indult, de annyira különböző irányba fejlődött az életünk, a személyiségünk, hogy a végére nem voltak már kapcsolódási pontok. Csak egy szakítás volt, a végleges, amikor én mondtam ki a végső szót. Akkor már nem volt igazán dilemma, tényleg nem volt már semmi jó benne, csak a megszokás tartott össze (rettenetesen féltem a változástól). Volt mindkettőnk részéről sírás, de magam alatt csak pár hétig voltam, az együtt töltött idő hosszához képest nagyon hamar rendbejött a lelkem.