Hogyan tettétek túl magatokat a lelki terroron?

Igen jól látod a kérdést, a szülők is hozzák az ilyesmit az ő szüleiktől, és a még régebbi ősöktől.

1. Vigyázz! Igen, jó hogy észreveszed magadon, neveld magad arra, hogy ne utánozd. Nehogy továbbad majd a gyerekeidnek.

2. A szülőkre részvéttel kell godnolni. Ők is áldozatok. részvéttel és szeretettel. A szeretet az egyetlen gyógyító erő. Ha neked belül szeretet van, az meggyógyít téged. Ha te meggyógyulsz, meggyógyíthatod esetleg a szüleidet is. Tehát megbocsájtás és szeretet. Csak ez a megoldás. Persze ettől még különköltözhetsz, igen költözz el, de csak szeretet godnolatokat tartsál magadban, és ezt küldjed feléjük.

Küldök dalszöveget, próbáld átélni mit mond, próbáld magadévá tenni. [link]

Ugyanez.37 éves vagyok.Nekem segített, hogy egy időre minden kapcsolatot megszakítottam vele.Sokat olvastam a témáról és szakemberrel is beszéltem.Kezelésre nem jártam anyagiak miatt, de nagyon megbántam.

Tudom, hogy neki is rettenetes gyerekkora volt és így nőtt fel, és az őt terrorizáló szülője szintén, mint én és sajnálom is őt, hiszen erőtlen és akaratgyengeként nem tudott ebből kilépni.Ez egy ördögi kör.Nagyon nehéz megszakítani...

Nekem nem sikerült teljesen.:(

Szia! Nekem ennyire azért nem volt rossz a helyzet, de hasonló volt. Nekem az anyukám ilyesmi, és mivel nő, ezért ennél szelidebb, de ő is nagyon gázos, még mindig, igaz, már nem lakom otthon, de ha hazamegyek is, mindig csinál valami óriási balhét, megsértődik, rideg hangulatot teremt, kiabál, elég ritkán öngyilkossággal is szokott fenyegetőzni.

Vannak neki jobb hangulatai is persze, ezek periodikusan jönnek rá, de általában, amikor "jobb", akkor negédes, ölelgetni akar, úgy bánik velem, mint egy kb. 5 hónapos csecsemővel. szóval az sem valami kellemes.

Kiskoromban mindig azt hittem, hogy velem van a hiba, és rengeteget sírtam, próbáltam "tökéletesen" viselkedni: a dolgokat a megfelelő helyre tenni, ahogy ő szereti, takarítani, jól tanulni, stb. stb.

Még most is azt kell neki hazudnom, harmincon fölül, hogy nem iszom és soha nem ittam alkoholt, mert ennek is csak a kellemetlen megjegyzések, piszkálódás, stb. lenne a vége, és ezt évekig hallgathatnám.

Rám is volt, hogy rámjöttek nagyon ideges pillanatok, főleg huszonévesen, de már kis dolgoktól, de nem dührohamok, hanem szinte meg akartam halni, attól, ha pl. lekéstem a buszt. Elég gáz, tehát nagyon nehéz ezt kezelni. Nem tudom, hogy sikerült, valószínűleg sokat segített, hogy elköltöztem otthonról, de már nem jönnek rám ilyen pillanatok, igaz, megpróbáltam tudatosan kezelni, úgy értve, hogy igyekeztem, hogy ne kapjon el az idegesség. Egyre ritkábban voltam ideges, és most már egyáltalán nem jön rám ez. Ettől függetlenül vannak mindenféle pszichoszomatikus tüneteim időről-időre, meg persze nincs egy normális párkapcsolatom, de szerintem nem vagyok idegbeteg, mert tudatosan le akartam ezt küzdeni, hiszen tudtam, hogy otthonról milyen hátránnyal indulok. És ha valaha lesznek gyermekeim, akkor nem szeretném ezt a "hagyományt" folytatni. Szeretném, ha Nekik jobb lenne, és kiegyensúlyozott életük lenne. Elég békés ember vagyok, megtanultam, mennyit árt, ha valaki másokat terrorizál. Szerintem én soha nem fogok ebbe a hibába esni. Sportolok, vallásos vagyok, ezek a dolgok nagyon sokat segítenek nekem. Szerintem költözz el otthonról, ha még nem tetted meg, és a lehető legritkábban menj haza. Ha van még otthon más családtagod is, akkor persze haza kell menni. De ha már nem laksz otthon, akkor sokkal kevésbé fog érinteni ez az egész, mert a lélek is képes begyógyulni, persze hegek azért maradnak.