Mit szólnál hozzá, ha az egyetlen gyereked, aki már megállapodott, közölné, hogy nem vállal gyereket, így nem lesz unokád?

Te nevelted, bakker!

Rajtam látják a gyerekeim, hogy örülök nekik, eléggé biztos, hogy nekik is lesz gyerekük.

Ha nem, hát nem.

#31-es, tökéletesen értettem a provokatív kis írásodat.:-) A magam részéről teszek a pontozásra, nem ettől függ az önbecsülésem, ahhoz pedig nincs kedvem, hogy még részletesebben elmagyarázzam, hogyan tud segíteni egy szülő a felnőtt gyerekének abban, hogy átgondolt döntést hozzon, átlagos képességű nagycsoportos óvodásnak is érthető, ahogy leírtam.

27-es

Imádom a gyerekem, neki adnám a vesémet, (akár mindkettőt), minden szervemet, ahogy a szívemet lelkemet már nekiadtam.

De!

Nem vagyok nagymama típus, van önálló életem, nem az unokákban látom az önmegvalósítás lehetőségét, ezért nem nyaggatnám a gyerekemet unokáért.

Különösen nem ebben a mostani bizonytalan világban, ahol minden kétséges kimenetelű.

Ettől függetlenül, ha a gyerek mellett dönt, mindenben segíteni és támogatni fogom, de se mellette, se ellene nem kampányolok.

#37 ez nagyon brtutál... őszintén bevallotta, hogy egész életében hazudott, minden gügyögésével?

Nincs olyan társadalmi nyomás, ami miatt gyereket kell vállalni annak, aki nem akar.

Én nagyon nem akartam, és nem érdekelt semmiféle társadalom.

A lemmingeknél olvastam csak erről, hogy valamiért egy csapat úgy dönt, hogy nem kellenek tovább a világba, és kinyuvasztják magukat.

Nektek milyen oka van, hogy ennyire feleslegesnek gondoljátok a családotokat?

Kedves 39-es!

Ezzel az egy kitétellel nem értek egyet, hogy " minden gügyögésével hazudott" a magam életéből hozva a példát.

Én nem akartam gyereket 22 éves koromban, de a férjem, akibe nagyon szerelmes voltam, rettenetesen akart.

Eljutottuk arra a pontra, hogy kilátásba helyezte, hogy elhagy, ha nem szülök.

23 éves koromban megszületett a fiam, (egy rémálom szüléssel, 23 óra vajúdás után császárral). akit az első hetekben inkább kötelességből mint szeretetből láttam el, vagy nem is tudom mit éreztem, ez a mai napig tisztázatlan előttem.

Egy biztos, az a híres és orbitális anyai szeretet, amiről sokan, sokszor írnak, az nálam nem volt meg és emiatt még bűntudatot is éreztem.

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden gondolatom a gyerekem, imádom, a következő levegővételt már miatta teszem meg.

Minden tettem, cselekedetem akörül forgott, hogy a gyerekemnek az milyen szempontból lehet jó, mi szolgálja az érdekét, hogy lehet boldog, egészséges és elégedett.

Róla szólt a további életem minden perce és ez így van napjainkig.

Híresen jó a kapcsolatunk, sokan irigyeltek is ezért, sőt volt aki velünk példálódzott, ha tökéletes gyerek-szülő kapcsolatról esett szó.

Szóval, nem kellett megjátszanom a szeretetet, nem volt hamis a gügyögésem. Imádom a gyerekemet, talán még jobban is, mint sokan, akik már 8 évesen az anyaságra készülnek, mert a sztereotípiák hatására ez várható el a lányoktól.

Boldog, elégedett, szerető anya vagyok, egy boldog, elégedett, szerető "gyerekkel", aki már maga is felnőtt.

Igaz, soha nem mondtam el neki, hogy nem akartam gyereket, ... mert minek is mondtam volna?

Semmi jelentősége nincs, hogy tudatlanul mit gondoltam erről, amíg nem éreztem az anyaság örömét, a továbbiak a mérvadóak, a közös életünk!