Van olyan nő, aki úgy döntött, hogy nem vállal gyereket, és egyáltalán nem bánta meg?

Soha nem gondoltam úgy, hogy nagyon hiányzik az életemből egy gyerek, aztán mégis lett egy. ÉS persze, szeretem, de sokszor elgondolkoztam már azon, mennyivel egyszerűbb volt az életem nélküle. Pedig nem beteges, nem rossz gyerek, nem "problémás". Meg nem bántam, de tény, hogy annak az életnek is megvoltak a pozitívumai, jól megvoltam én gyerek nélkül.

Most sem tartom magam igazán jó anyának, türelmetlen vagyok, ki tudok borulni rendesen.

Azt nem tudom, hogy 80 évesen bánnám-e, ha nem lenne gyerekem.

Én sose akartam gyereket. Idegesítenek, nem tudok velük ellenni, szerintem nem is aranyosak..

Nem hiányzik az életemből. Állatmenhelyet vezetek, ők mind az én gyerekeim:)

15. Esküszöm minden tiszteletem a tied!!!

Imadom az allatokat :)

35 vagyok, de már legalább 10-12 éve érzem azt, hogy megőrjítenek a gyerekek. Csakhogy kifogtam egy olyan férjet, aki nem tudja elképzelni az életét gyerek nélkül. Ráadásul nem vonzottak az olyan pasik, akik szintén úgy álltak a gyerekkérdéshez, mint én. Így esett, hogy hamarosan születik egy kislányunk. Mondhatom, hogy 8 hónapja anya vagyok és ilyen hatalmas tapasztalattal a hátam mögött most úgy érzem, valami nagyon csodálatosból maradtam volna ki, ha ezt nem élhetem át. Maga a terhesség elvarázsol, ahogy napról napra formálódik bennem egy tökéletes kis ember. Ismerkedünk, bámulom az arcát az ultrahangképeken és örülök, hogy átélhetem ezt.

Az apukája már most szerelmes belé és azt érzem, milyen jó ennek a kislánynak, hogy ilyen apja lesz.

Ugyanakkor néha elfog a bánat, mert attól félek, egyszer majd arra ébredek: ez nem én vagyok, ez nem az én életem...

Mert az én életem a kutyáim. 5 kutyám van, egyikük menhelyről. Már idősecskék, egyikük 16 éves lesz lassan, a többiek 10 évesek múltak, a menhelyi még csak 6 éves. Nincs az az anya, aki jobban szeretné a gyerekeit, mint én a kutyáimat. Ha meg kéne halni értük, gondolkodás nélkül meghalnék. És sokszor nagyon félek, vajon egy kisgyerek mellett meg tudom-e adni majd nekik azt a törődést, amire szükségük van? Ha betegek lesznek, tudok-e majd virrasztani fölöttük, ahogy tettem 10-16 éven át??? Amelyikük beteg, ahhoz leköltözök egy szivacsra, átölelem és vele alszom, hogy minden lélegzetvételét figyelni tudjam. Nekem ez az életem. És ha ők nem lesznek, szeretnék befogadni olyan kutyákat, akiknek nincs gazdájuk. Ha 5 nem is lesz soha többé, de legalább 3-at. De pici gyerek mellett most ez olyan elérhetetlenné vált... Igazából a kutyáim ahogy öregszenek, egyre több törődést igényelnének. És pont most fognak elveszíteni? Igaz, 3 évre felszabadul a munkahelyen töltött idő, de vajon több marad kisgyerekkel? Nem tudom és sokszor nagyon félek.

Én azt szeretném, ha a gyerekemet és a kutyáimat össze tudnám úgy szoktatni, hogy egyiküktől se kelljen az időt elvennem, és egyiküket se kelljen a másiktól féltenem. Ha ez sikerül, nem hiszem, hogy valaha meg fogom bánni azt, hogy vállaltam ezt a kislányt. Néha az is eszembe jutott, hogy idősödő emberként már nem nagyon lehet kutyám, ha nem lesz senki, akire hagyhatom, ha meghalok. De persze nem ezért vállaltam a gyereket. Csak később az is lehet, hogy pont ez a döntés visz majd közelebb a kutyákhoz, akik nélkül nem tudom elképzelni az életem. Gyerek nélkül el tudtam volna képzelni, kutya nélkül egy napot sem.

Tudom, ez furán hangzik egy anyatigrisnek, köpködnek is rám rendesen, de nem is nekik írtam.

Ha majd 5-6 év múlva rám írsz, talán meg tudom mondani, megbántam-e. Nem azt, hogy nem lett, hanem hogy lett. Ha sikerül megadnom mindegyiküknek, a gyereknek és a kutyáknak is azt, amire szükségük van, akkor azt kell mondanom, biztosan nem fogom megbánni.

Én 35 évesen szültem gyereket, előtte el se tudtam volna képzelni, hogy anya legyek. Nem érdekeltek, sőt, idegesítettek a gyerekek, és nem is kerestem a társaságukat. Továbbá úntattak, szóval tényleg egy "antinőnek" gondoltam magam emiatt sokszor. Megszületett a lányom (már 5 éves múlt), és én úgy gondolom, szegény volt az életem eme élmény nélkül, és már bánom, hogy nem 25 évesen vállaltam.. talán akkor még egyet is vállaltam volna.

Viszont vannak kolléganőim, 28-45-ig, akiknek nincs gyerekük, kinek ilyen, kinek olyan okok miatt. Sőt, igazából ketten vagyunk a cégnél (elég nagy cég, sok nővel) akiknek van gyerekünk, a többieknek nincs. Én azt látom mindenkin, hogy jól "elvan" így, bár két 40 felettiről tudom, hogy ők nagyon bánják, szoktunk erről beszélgetni néha. (ők hozzák fel a témát, soha nem én!).

Én azt gondolom, aki nem tudja miből marad ki, az nem is nagyon bánja... Olyan ez mint az egyke kérdés.. akinek nincs testvére, el se tudja képzelni milyen az, akinek van... és a másikat irigylik az előnyök miatt, de igazából ők se tudják, milyen lenne ha... :)