Miért tanácsoljátok mindig a 18 körülieknek, hogy menjenek dolgozni és albérletbe, ha nem jó otthon?

Többnyire azért tanácsolják, mert a gyerek eleve azt írja a kérdésben, hogy nem bírja tovább, elviselhetetlen a helyzete, stb. Mást, mit tudjanak tanácsolni? Aki elmúlt 18 éves, az jogilag felnőtt ember. Ezt szokták legalábbis hangoztatni. Hogy a szülő már nem mondhatja meg, hogy mit csináljanak, mert ők felnőttek. Igen ám, de akinek elvárásai vannak (mert ugye 18 évesen elvárja az ételt, a tiszta ruhát, a szabadságot, stb.), annak adni is kell cserébe valamit. Na ez már nem szokott tetszeni ennek a korosztálynak. Valamiért a legtöbb 18 éves azt hiszi, hogy most már azt csinál amit akar és a szüleinek el kell ezt fogadni. De ez nem így van. Szerintem a szülő jogosan várja el a segítséget a felnőtt gyermekétől (pl. mosogasson, stb.) és azt, hogy ha nem dolgozik, akkor legalább tanuljon. Sok gyerek ezt sem érti meg. Itt van például a sógorom. Most 21 éves, de még mindig a szülei tartják el. Tanulni nem akar, dolgozni szintén nem és hazaköltözni sem a szülőkhöz. A szülők pedig kénytelenek neki a fővárosban lakást bérelni és eltartani őt, aki közben lébecol. És hogy mindezt miért? Mert öngyilkossággal fenyegetőzik, stb.

Én azt szoktam ilyen esetekben tanácsolni, hogy gondolja át a gyerek az életét. Hogy egész biztosan olyan nagy-e a probléma, amivel nem tud együttélni. Ha igen, akkor pedig költözzön el. Más megoldás ugyanis nincsen.

Azért az nem mindig igaz, hogy egy rossz családban jobb a gyereknek, ha nem válnak el a szülők. Hidd el, láttam nem egy olyan családot, ahol pont amiatt szerzett a gyerek maradandó, egész életére kiható lelki törést, mert a szadista apjával a "gyerek miatt" mégsem váltak el. De alapjában véve nagyon is igazad van, hogy meg kell tanulni kezelni a konfliktusokat, ha kell, kompromisszumokat kötni.

Mellesleg nagy tévedés, hogy 18 éves kor után a családon belüli felelősség megszűnik. A szülőnek ő továbbra is a gyereke marad, nem úgy van, hogy betöltötte a 18-at, most már magasról tojhatunk rá, mert "nagykorú". Ugyanez visszafelé is igaz! A szülő felelősséggel tartozik a gyermekéért, a gyermeknek pedig vannak kötelezettségei, illetve később felelőssége is a szülők iránt. Jobb helyeken ez természetes, és mindenféle noszogatás nélkül meg is teszik.

Aki követelőzni tud, az tudja a kötelességeit is. Valahogy most 18 éves kor körül elszállnak a fiatalok. Öcsém is ilyen, követelőzni azt tud, de az, hogy segítsen valamiben is, az már luxus. Eljár éjjel is, nem tudjuk, mikor jön.

Nos, nekem megromlott a kapcsolatom apámmal, pedig én tanultam rendesen, és dolgozom is egy ideje suli mellett is, és segítek nekik is, de őnekik több kellett, hogy 24 órából 24-et megtegyem azt, amit ők a háztartásban nem, és cserébe nem lehet semmim, se szabadidő, se háziállat, száműzték. Nos, én úgy döntöttem, hogy mivel a munkát akármilyen nehezen is, de megoldom, a legolcsóbb albérletbe átmegyek, ebből az lett, hogy átköltöztettem mindazt, amit száműztek a szüleim az életemből, de csak azért vagyok ott egyébként keveset, mert a folyamatos álláskeresés miatt (a mostani mellé keresek még egyet, mert részmunkaidős csak, sajnos) szükségem van internetre, ami odaát nincs, és mert a bérlőtársaim bizonyos téren önmagukra igénytelenek (a friss tej 1 nap alatt megromlott a hűtőben a romlott ételeik miatt), viszont az én bérelt szobám különálló szoba, így a száműzött dolgaimnak addig van helye, amíg összegyűjtöm a pénzt, hogy lakáshitelt vehessek fel. A szüleimtől ebben segítséget nem kapok, de nem is kérnék.

Én megtanultam, hogy ha a probléma megoldását csak én akarom, azt nem lehet megoldani, csak ha eltávolodom. Nos, nálam arra jó volt ez (azon túl, hogy a száműzött dolgaim helyet kaptak), hogy azóta nem kötnek belém, és nem bántanak, óvakodnak mindentől, ami engem elzavar, mert tudják, hogy akkor keveset látnak, és nem tudják a segítségemet kérni olyanban, amihez ők nem értenek, és amiben öcsém nem hajlandó segíteni nekik, mert bár neki mindig többet adtak, és semmiért soha nem kellett megdolgoznia, hogy megkapja, de követelőző lett, és ha nem az van, amit ő akar, akkor agresszív. Szóval tudják, hogy rám számíthatnak, és kezdik felismerni, hogy lassan 25 évesen talán már nem vagyok gyerek.

Hm, elgondolkodtam, vajon 16 évesen mennyit pihentem naponta? Aludtam 6-7 órát. Mert reggel 6-kor keltem, hogy 7-kor el tudjak indulni a suliba (reggelit nem hagytam ki), volt 6-7-8 óránk, utána hazajöttem, bekaptam valami szendvicset, leraktam a táskát, fogtam a következő könyveket, mentem nyelvvizsga tanfolyamra, hazaértem a fél 7-es híradó végére, utána leültem tanulni másnapra (a tanfolyamra is), vacsoráztam valamikor közben, és lefeküdtem 11-12 között, és ez ment érettségiig majdnem. Volt, amikor hétvégén volt tanfolyam, az fél nap volt. Túléltem. Ha ugyanez diákmunka lett volna, azt is kibírtam volna. 2003-ban érettségiztem, kitűnő lett, meglett a nyelvvizsgám is.

Az a baj a mai általános- és középiskolás korosztállyal, hogy eszük van, de az akarat hiányzik, mert a jog szerint "személyiségi jogait sérti a fegyelmezés, a gyenge osztályzat, a figyelmeztetés..." Alsóban nem lehet buktatni, hogy veszi így komolyan a tanulást? Anyu tanítónő, élesben látom ennek a kárát. Ma a diákok zömében a jogaikat ismerik, de a kötelességeiket nem. Mi is ismertük a jogainkat, de nem éltünk vele vissza, és csak indokolt esetben léptünk fel a sulival kapcsolatos problémáknál.