Lehet, hogy terhes a barátnőm de ez még nem tuti. Ha terhes akkor hogy mondjam el a szüleimnek? Szerintetek hogy fognak reagálni?

Nem úgy van, hogy a pozitív teszt sosem téved, csak a negatív? Valami ilyesmit olvastam már itt többször is.

Gondolkodj. Mennyi az esély arra, hogy a 17 évesen felcsinált baràtnőd mellett maradsz halálodig? Hogy bírni fogod a Tescoban az árufeltöltést, vagy a McDonald'sban a krumplisütögetést /alig 18 évesen, szakma nélkül, gyakorlat nélkül mást nemigen fogsz találni/ emellett éjjelente a gyereksírást, a jelenleg randipartner, csupa bűbáj barátnőd testi és lelki változásait? Te költözöl az ő szüleihez és akkor te tűrsz majd mindent, vagy a kis barátnőd hozzátok és akkor ő harcol majd a mamáddal? Két évet nem adok nektek együtt, és akkor? Kivel áll majd össze az akkor húszéves, tanulatlan, kisgyerekes csajod? Nem lesz kapós, le kell majd adni az igényeit, ez azt jelenti, hogy valami selejtes nevelőapja lesz a kislányodnak/kisfiadnak... Hajrá, gyártsatok gyereket ész nélkül, a semmire!

Jól mondja az utolsó. Nem is népszerű a válasza, pedig Neki van igaza.

Ha az én gyermekem állna elém,én nagyon kiakadnék ettől és mélységes szomorúságot,csalódást éreznék ! Az nem kérdés ,hogy mit tanácsolnék ... ! Addig kell orvoshoz menni ,amig lehet segiteni !Minél előbb!

Na, terhes?

Pont 17 voltam, amikor terhes lettem a barátomtól. Sem anyám, sem "anyósomék" nem támogattak minket, sőt anyám azonnal bejelentett a nőgyógyászához, hogy terhes a lánya, és abortuszra menne a doktor úrhoz. Amit akkor, és most érzek, senkinek nem kívánom. 10 évig voltunk még együtt a barátommal, aki időközben a vőlegényem lett, de nem estem teherbe soha többet. Elhagyott... Most 43 évesen egy férjjel, akivel 16 éve kétségbe esve küzdünk egy saját gyermekért, el nem tudjátok képzelni mit is érzek. Sem anyám, sem a volt vőlegényem, aki azóta boldog családapa két gyerekkel, sem senki nem tudja mi zajlik a lelkemben, csak a férjem, mert ő lát nap mint nap 16 éve, ő tudja talán min megyek keresztül. Ezt egy anya sem tudhatja, csakis az áldozat, vagyis én.

Hú utolsó :(( Sajnálom! Örökbefogadásra nem gondoltatok? (tudom, hogy nem ugyanolyan, mint egy saját)

19. Köszönöm sz együttérzést. Eddig még nem gondoltunk örökbefogadásra, mert "próbálkoztunk", és még nem jutottunk el erre az elhatározásra, de bevallom őszintén, mostanában már egyre többször megfordult a fejemben a gondolat, csak még a férjemnek nem mondtam.