Vajon vissza fogom tudni építeni a bizalmamat a párom iránt?

Előre kérek mindenkit, hogy tényleg tárgyilagos válaszokat adjon, aki mindjárt azzal kezdi, hogy a kérdező ellen fordítja a kérdést és jól leoltja a kérdezőt, ezegyszer maradjon most ki. Most tényleg nem akarok senki frusztráltságlevezető boxzsákja lenni. Előre is köszönöm.

Szóval én a férfi, párom a nő. Hatalmas szerelemmel indultunk és nagyon sok évig kimondottan büszkék voltunk az őszinte kapcsolatunkra. Mindketten azt hangoztattuk, hogy nálunk jobban ezt senki nem csinálja a világon, sosem veszekedtünk harsányan, a problémákat inkább megoldottuk, megbeszéltük, vagy legalábbis törekedtünk rá.

Aztán persze hozzánk is begyűrűzött némi unalom és elszürkülés faktor. Mondjuk én az a pasi voltam világéletemben, aki nincs eltelve magával, velem mindig meg lehet beszélni, ha hibázok vagy rosszul látok valamit (ez ide is vonatkozik :)) És két éve, a párom, akiből EZT SOHA NEM NÉZTEM VOLNA KI előjött afarbával, hogy ezt alangyos izét folytassuk-e egyáltalán. Nekem elsősorban nem az volt a legnagyobb trauma, hogy elveszíthetem (bár az is, nyilván), hanem az, hogy ÓRIÁSI CSALÓDÁS volt nekem ez, hogy nem kommunikált időközben, hogy valami nem stimmel, én abban a hitben éltem, hogy minden oké. Pedig, mondom: van önkritikám és belátásom, alkalmazkodóképességem. No aztán kis szünet után újra együtt, stb stb. éltünk eddig, de most megint inog a léc. Ő nem akar mindenáron szétmenni, én sem, de azt mondta, hogy valahogy nem az igazi, jó volna változtatni. Sokak szerint az, hogy eddig nem lett gyerek, ez is befolyásoló. Namost az az én gondom, hogy ellentétesen munkálkodik két dolog bennem.

Szeretem őt, én tényleg élethosszigban gondolkodom/gondolkodtam. Úgy látom/érzem, hogy nem is menthetetlen a kapocslat. De most megint hetek teltek feszültségben, mire egy erélyes kemény fellépéssel kiugrasztottam a nyulat és legalább elkezdtünk beszélgetni a gondjainkról. A kérdésem béli bizalom vesztése meg abból áll, hogy a kapcsolatunk első 13 évében teljesen mintaszerűnek éreztem azt, ahogy a problémamegoldáshoz viszonyultunk. Nekem ez a hetekig való sunnyogás, nem megbeszélés, immáron másodjára. Ez CSALÓDÁS benne. A régi eszmerendszerünkkel ellentétes. Most azon parázok, hogyha esetleg lesz gyerek is, akkor nem az agglegénysorstól kell majd konstans tartanom, hanem a vasárnapiapukaságtól? (Amúgy én szeretnék benne bízni, igyekszem őt is megérteni, tehát tényleg nem hímsoviniszta faskalap vagyok)