Miért azt bántják, aki felelősséget vállal és nem azt, aki elmenekül?

Gyermekem apja kalap-kabát elment. Én itt maradtam egy csecsemővel. Történt ez már 4 éve.

Az elmúlt négy évem arról szólt, hogy minden erőmmel fenntartsam magunkat. Segítség híján tény, hogy ez azt jelentette, hogy senki és semmi másra (magamra sem) nem volt időm.

Tehát nem tudtam tanulni járni (hova tettem volna a gyermeket), nem tudtam művelődni, magamat külsőleg ápolni...a napjaim kemény munkával teltek, a szabadidőm pedig csakis a gyerekkel.

Mostanra pontosan érzem, hogy butultam, csúnyúltam, fásultam...

Gyermekem apja előkerült. Lediplomázott, jól fésült, szép autóban ül, nősülni készül.

Persze sem engem, sem a gyermekét nem látogatott meg. Még soha egy fillért nem fizetett gyerektartást (jogi tanácsot nem kérek, végigjártam az utat, behajthatatlan...)

A környezetem pedig a szemembe mondja, hogy az én életem nem normális, hogy a szépreményű okos, szép nőből ilyen lettem az csakis az én hibám. Mert hibának tartják, hogy alárendeltem magam a gyermekemnek, hogy érte éltem. Nézzem csak meg a volt párom, bezzeg ő tudja, hogyan kell élni.

??? Csak nézek ki a fejemből.

Nem áldozati bárányt játszok, meg hősi érdemrendet sem akarok. Csak azt tettem, amit kellett. Nem volt választásom. Vagy hagytam volna sorsára a gyermekem?????