Őszintén mondjátok el nekem: mégis mi a baj a háztartásbeliekkel?

Én, mint írtam, nem nézem le a háztartásbelieket. Lehet én is örülnék neki, ha pár évig itthon lehetnék, fene tudja.:)

Mi, a párommal megosztjuk a munkát itthon is.

Élőszőr: általában a htb-k nézik le a dolgozókat mondván,ők rossz anyák, feleségek...stb.(a karrierist nő kifejezést szitokszónak használják) Ezt eddig kivétel nélkül minden htb-től hallottam akivel valaha beszéltem. Ő

Másodszor: Nekem addig nincs velük bajom amíg a férjük eltartja őket. De ha a férj lelép, beteg lesz, megsérül vagy meghal akkor a világot telesírják, hogy mi lesz velük. Nyafognak, hogy hiába van jó végzettségük 10-20 év otthonülés után a kutyának nem kellenek. Ilyenkor általában ők vannak felháborodva ha nem kapnak állami juttatásokat. Ugyanez a helyzet a nyugdíjjal is.

(persze az nem jut eszükbe, hogy ők sem fizettek semmit az államnak)

Hivatalban dolgozom és már nagyon unom az ilyen helyzetbe került nők nyavajgását.

"Ha külföldön élnél, akkor te tudnád a legjobban, hogy Nyugat-Európában mennyire természetes az, ha egy feleség háztartásbeli"

Te melyik álomvilágban élsz aranyom?

Mo.-tól nyugatabbra SEHOL nem jár pl. gyes, 1 év után mindenki spurizik vissza dolgozni és bébiszittert vesz fel a gyerek mellé vagy a nagyszülők vigyáznak rá (a bölcsődét szinte mindenki elveti, aki megteheti). Amennyiben nem megy vissza az illető 1 év után dolgozni, a munkahelye többé nem köteles visszavenni, és kereshet újat.

Menj és hazudozz másfele.

Anyám napi 4 órában dolgozott. Bennem kifejezetten rossz emlékek maradtak meg erről, soha nem éreztem azt, hogy fel tudnék nézni rá, példaképnek tartanám.

Apám sokat dolgozott, viszont mégis több és jobb emlékem van róla gyerekkoromból. Néha 1-2 napig alig láttam, mert korán elment és későn jött, de amint időben hazaért, rögtön velem foglalkozott. Hétvégén is szinte csak vele voltak programok. Néha munkába is vitt magával, bár unatkoztam, érdeklődve néztem, ahogy dolgozik. (Közigazgatásban volt vezető).

Közben anyám otthon "serénykedett", majd idővel eljött a "ti nem becsültök meg semmit". Ugye elismerés a munkahelyéről kevés jött, ezért nekünk kellett volna dicsfényt vonni köré, mert kiporszivózott.

Nyomatékosítom, hogy 5-6 éves koromtól vannak ilyen emlékeim, hogy anyám számomra értékelhető dolgot keveset csinált. Mindez úgy, hogy apám nézett rám a legcsúnyábban, ha nem vettem részt a "jajj, hogy te milyen gyönyörűen kitakarítottál ma harmadszorra is" játékban.

Teszem hozzá, apám is rendesen beszállt a házimunkába.

Ő konkrétan a "férfidolgokhoz" nem értett, tehát ilyeneknél vagy szaki jött, vagy anyám csinálta. Ez kb havi egy alkalom volt. De apám is sokszor főzött, takarított, hétvégén rendszeresen, hétközben terheltségtől függően.

Ő vitt mindenhova, mert anyám fáradt volt a sok takarítástól.

Pont ezt csodáltam benne, hogy apám mosolyogva dolgozott, végzett házimunkát, adott esetben pluszmunkákat barátoknak. Akik ugyanúgy jöttek, amikor neki kellett segítség.

Példakép is ő lett, olyan életet, személyiséget, karriert, életvitelt szerettem volna, mint neki van.

Azóta nyugdíjasok, apám csinált egy vállalkozást, mert unatkozott, anyám azóta is szénné takarítja magát.

Egyik karácsony előtt anyám megkérdezte, hogy mi legyen a menü, én meg tök őszintén mondtam, hogy rendeljünk pizzát. Hogy ne azt kelljen hallgatni egész szenteste, hogy ő milyen fáradt és mennyit takarított meg főzött.

Nem, nem rendeltünk, ismét napokig főzött, takarított, aztán ült üveges szemmel a fa alatt.

Gyakorlatilag ő egész életében olyan tevékenységet végzett, aminek nagy része nem volt senki számára hasznos. Állítólag nekem és a családnak szentelte az életét. Ehhez képest nagyon-nagyon kevés gyerekkori emlékem van róla. Míg az állítólag munkamániás apámról napokig tudnék közös történeteket mesélni.

Anyám sokat volt velem, de minőségben nem sokat ért. Nem volt miért felnéznem rá, nem volt miért tisztelnem.

Apám kevesebbet volt velem, de iszonyú húzóerőt jelentett a PÉLDÁJA, amit az életviteléve állított elém. Keményen dolgozó, sokak szeretetét, tiszteletét kivívó ember volt/van, aki a mai napig ámulatba ejt, ahogy társaságban viselkedik, illetve egy-egy ellenséges embert pár mondattal a barátjává tesz.

Míg anyámtól csak azt hallottam, hogy milyen rossz a munkahelye (tanár), őt mindenki bántja, neki nem sikerül semmi. Néztem, ahogy kukán ül társaságban, nem tud kapcsolatot teremteni, nem ér el eredményeket, csak van, mint a befőtt.

Részemről ezért nem szeretnék háztartásbeli lenni, hogy az én gyerekemnek ne ilyen emlékei legyenek rólam.

Azért is jó ez a kérdés, mert érdekes életeket olvashatunk. Pl. az előző válaszoló, vagy mint aki a külföldi családmintát írta.

Szerintem az is lényeges különbség a háztartásbeliek között, hogy ki miért az. Szereti ezt csinálni, vagy kényszer.

Valamint nagyon fontos, hogy elismerést is kapjon a férjétől, értékelje a férje azt, hogy mindezt érte, s a gyerekekért teszi.

Annak sincs értelme, ha egy nő csinál mindent otthon, mindent ő intéz, a férj pedig 7 napból 7-et végigdolgozik, hogy elég legyen a pénz. S közben meg csak elméletben család a család.

Szóval vannak azért különbségek a családok között is.

Végig olvastam az összes hozzászólást.

Egyetlen dolgot szűrtem le, hogy isten mentsen meg a nőktől!!

40/f

Mindennek ára van: azzal, hogy valakinek nincs (az állam felé igazolt) munkaviszonya (ergo nincs miből félretennie baj esetén magának), kockára teszi a jövőjét egy esetleges változás során. Gondolok itt pl. válásra, vagy megözvegyülésre.

Nem gondoltál bele, hogy ez mennyire kiszolgáltatott életmód? Mennyire bizonytalan lét? Na sokan ezt nem fogják fel, mégis feltesznek egy lapra mindent.

Engem megölne a szellemi métely, mert nem volna semmilyen ingert adó környezetem azután, hogy a férjem elment dolgozni, a gyerekek meg iskolába/oviba.