Normális ez? Más is van ezzel így? Szakember segítségére van szükségem?

Én ugyanígy vagyok vele, mint te. KELL jópár óra magamban, hogy jólérezzem magam. Azért én szeretek emberek között lenni, de az a napi X munkában teljesen ki is elégít. (Igaz, akkor viszont több százzal dolgozom).

Arra sajnos későn jöttem rá, hogy a saját család nekem sok. De már itt vannak, elvagyunk, max néha félrevonulok. Én nem alszom egy ágyban a férjemmel, mert nagyon különböznek az alvási szokásaink, de ez nem árt nekünk, attól még jókat beszélgetünk, van szex, de hálistennek mindketten tiszteletben tartjuk a másik szabadidejét. A gyerekeinkkel már ezt kicsit nehezebb megértetni.

Amúgy ha már mindenképp pszichológiai hátteret keresünk ennek, nekem inkább tűnik autisztikusnak. De én nem gondolom, hogy kezeltetned kéne magad.

Teljesen normális! :)

Azt írod van szobatársad. Akkor nem nagyon lehet meg az a te saját kis kuckód, intmszférád, ahová el tudsz bújni. Nem tudod magadra zárni az ajtót, ha olyan kedved van,nem tudod mondani hogy hadjanak békén, mert egyedül szeretnél lenni, vagy esetleg meditálni. Ez mind emberi dolog, hogy ilyenekre vágy. Ezért szeretnél saját házat, ahol egyedül lehetsz, de ez kicsit megrémít, mert még nem voltál ilyen helyzetbe, de ez is tök normális vágy. Amikor ez megvalósul, az első 1-2 éved lehet hogy még szeretni is fogod, de aztán már lassan elkezdenek hiányozni az emberek, és megtöltöd a házat élettel! :)

Nyugodj meg! Mindez elmúlik amikor SZERELMES leszel!

De ne keresd a szerelmet mert nem találod,Ő majd megtalál!

Én is hasonló természetű voltam, és kicsi még maradt is bennem belőle.

Bár mindig volt baráti társaságom, de nem tartottam igényt nagyra soha. Bőven elég volt, egy barátnő, akivel el tudtam dumálni ha kedvem volt, ide-oda elmentünk bulizni, de egyébként nagyon szerettem egyedül lenni. Akár otthon, akár ha menni kellett valahova. Mindig csodálkoztam, hogy mindenki rosszul van, ha egyedül kell mennie valahova, én pedig kifejezetten élveztem. Szerencsémre szüleim munkahelye már kiskorom óta olyan volt, hogy nagyon keveset voltak otthon, így rengeteg időm volt egyedül lenni, és nagyon élveztem. Később, mikor eljött a párkapcsolatok ideje...hááát, nem vonzott az az igazság. Voltak barátaim, de komoly kapcsolatom soha, és nem is vágytam rá. Ez egészen 26 éves koromig tartott, amíg meg nem ismertem a jelenlegi férjemet. Akkor mint akit teljesen kicseréltek. Imádtam vele lenni, elég hamar össze is költöztünk, és bár előre jeleztem neki, hogy ne lepődjön meg, hogy el fogok majd vonulni sokszor a másik szobába egyedül, ez soha nem történt meg. Bár szerencsére nem egy szószátyár a férjem sem, ahogy én sem, tehát egy légtérben is teljesen jól el tudunk lenni igen sokáig úgy, hogy nem szólunk egymáshoz, mintha a másik ott sem lenne.