Családotok (apa-anya-gyerekek) lakik együtt szellemi fogyatékos rokonnal? Nem teszi ez tönkre a családi életet, idillt? Hogy bírjátok?

ja és mérlegelj mi a fontosabb- ez tudom kegyetlenség- de az ő kényelme a fontosabb, vagy a családod boldogulásáé??? És oké, hogy ő is családtag de a szűk családra gondolj...

Számomra hasonló esetben, ha a párom ilyet kérne és kötné az ebet a karóhoz, akár válóok is lenne, de nem vennék magamhoz egy ilyen embert. Lehet kegyetlen vagyok de legalább áldozat nem leszek...

Nálunk a nagymama lépett be a családi idillbe. Eleinte nem volt gond, amíg eltudta látni magát, csak olykor elfelejtett ezt azt. Még mosolyogtunk is jókat. Aztán ahogy romlott az állapota hónapról hónapra, úgy már egyre kevésbé bírtuk. Dolgozik/tanul a család, valakinek itthon kellett volna lennie már vele 24 órában. Kellemetlen volt, hogy 8 órás meló után hazaér az ember, lepihenne, de nem lehet, mert a nagyival kell foglalkozni, tisztába kell tenni, stb. Avagy tanulna az ember, de a lelkiismerete a nagyi segítségére húzná. Mindenkit legyötört és mindenkin meglátszottak ezek a hónapok a családban. Tanulmányi eredményen, ideg állapoton, anyagi helyzeten, mindenen... Nem tudtunk elmenni kikapcsolódni, semmit csinálni. Amikor már tényleg állandó felügyeletre szorult, akkor végül szerencsére ő maga látta be, hogy már túl nagy teher nekünk és inkább otthonba költözik. Kettős érzés volt bennünk, valahol nem akartuk elengedni, de tudtuk nagyon jól, hogy akár szép akár nem, ezzel tényleg hatalmas teher esne le a vállunkról!

Amióta ott van kivirult, szabadabban tud közlekedni tolószékkel, nem kell pelenkázni, csomó korabeli van, "bandáznak", pletykálnak, beszélgetnek és mindezek mellett állandóan szem előtt van! Fiatalodott 5 évet legalább! :) Jó döntés volt mindkét részről.

Ha már berendezkedtetek arra, hogy a tesó odaköltözik, akkor ne változtassátok meg a tervet, viszont beszéljetek meg egy határt a feleségeddel, aminél azt mondjátok, hogy ennyi és nem tovább! Vegyétek észre mindketten, ha az életetek kezdi megsínyleni a dolgot és még így előre állítsatok fel erre az eshetőségre B tervet.

A gyerekeknek is mondjátok el (bár nem tudom mekkorák), hogy ő különleges, nem egy hétköznapi férfi, ő nem élhet egyedül, mert beteg. Ezért van az, hogy nem érti meg elsőre a kéréseket olykor, vagy szimplán csak nem akar alkalmazkodni. Ha picik, akkor úgy nőjenek fel, hogy ezt érezzék, ne úgy, hogy a felnőtteknek "feladatok kell osztani" és parancsolgatni. Tudják, hogy ő más, mint anyu vagy apu, vagy mint amilyenek ők lesznek!

Uh én nem is tudnám mit tennék, valahol szivem szakadna meg akár testvérem akár sógoromról lenne szó így belegondolva komolyan nem tudom mit tennék :(

Eddig hol volt? Ki élt vele? Nem lehet egy köztes megoldást találni; egy intézet vagy otthonba küldeni és minden hétvégén kihozni? Tényleg szívem szakadna meg a testvéremért :(

Az utolsó előtti válaszhoz:

A gyerekek nem kell hülyének nézni, már egy óvodás is tökéletesen tudja azt hogy mi az hogy szellemi fogyatékos. A túlzottan finomkodó szavak használata szerintem álságos.

Pl. láttam egy társadalmi szervezet reklámját, ahol a szellemi fogyatékosok azt mondták, hogy: "Mi speciálisak vagyunk!". Amikor én jártam gimnáziumba, akkor speciális szóval az elit tagozatok jelölték.

22-es vagyok. Ez nem feltétlenül igaz szerintem. Én 8 éves voltam, amikor a nagybátyám rákos lett és szépen lassan leépült, ápolásra szorult. Ahogy őt tönkretette a betegség másokkal is egyre bunkóbb és kiállhatatlanabb lett, felvett egy fura "humort", amit én sosem értettem. Felfogtam, hogy beteg, de azt nem, hogy ekkora a baj és akkor még azt sem, hogy miért viselkedik így velem, meg mindenki mással is, akiket én szeretek.

Én gyerekként annyit láttam (nem is emlékszem igazán az egészséges időszakára sajnos), hogy bunkón viselkedik velem és a családtagjaimmal, visszaszól, nem enged a jót akaróknak stb. Nem értettem, nem fogtam fel, hogy miért és kimondtam olyanokat, hogy nem szeretem őt és nem akarok vele találkozni! Ha akkor valaki leül mellém és elmondja mennyire nehéz helyzetben van most ő, amit nem igazán tud feldolgozni és olykor mond butaságokat, de ezt csak az elkeseredés mondatja vele, akkor talán nem úgy hal meg három évvel később, hogy én a mai napig bűntudatot érzek amiatt, hogy olykor eszembe jutott, hogy "bár meghalna". A halála óta jóval több mint 10 év eltelt, de a mai napig eszembe jut ez. Felnőttem és tudom, hogy nem rajtam múlt, de a mai napig bennem van az, hogy a halálát kívántam ha mérges voltam rá és talán a kérdésem meghallgattatott...

Persze, nem kell hülyének nézni egy gyereket, de én pl nem kérdeztem és így eszébe sem jutott senkinek, hogy elmagyarázza nekem a dolgokat, ami hatalmas nyomot hagyott az életemben!

Bocs az offért, de ezt szükségesnek találtam leírni.

Nem lehetne neki kialakítani egy lakrészt neki ahol önálló lehet külön fürdőszoba, tv stb...

Hány éves a sógorod egyébként?

Vagy egy számára megfelelő bentlakásos otthon nincs a környéken hol el lehetne helyezni?

Utolsó!

A különbség az, hogy bár te bent is laktál az intézményben, de nem voltatok egy életre összekapcsolva. Te el tudtál menni egyedül mondjuk bulizni, kirándulni, utazni, vagy randevúra. Ráadásul nem voltatok rokoni kapcsolatban, így nem is kötődtél hozzájuk annyira. A kérdező nem fog tudni. Tönkre fogja tenni a kapcsolatukat. Ez biztos. Ezért nem értem azokat akik pl megszülik a fogyatékos gyereket, úgy hogy tudják hogy az lesz. Ez kicseszés a gyerekkel és az egész családdal is, de főleg a testvérekkel, mert később az ő nyakukon marad, és nem élhetik a saját életüket.