Családotok (apa-anya-gyerekek) lakik együtt szellemi fogyatékos rokonnal? Nem teszi ez tönkre a családi életet, idillt? Hogy bírjátok?

Gondoltam, hogy kérdésemmel darázsfészekbe nyúlok. Köszönöm a választ mindenkinek, pro és kontra! Magam kétségek között vagyok, de amint látom a vélemények nagyon megoszlanak, így nem csoda, hogy rágódom a témán.

Kedves felháborodottak! Nem vagyok én rossz ember, sem pedig érzéketlen, lelketlen szörnyeteg. Imádom a családomat, kedvelem sógoromat is. Jó fej tud lenni. Nem csupán a fogyatékossága a fő kérdés, hanem hogy családunk, mely létezése óta különálló egész, egy privát világ, a mi kis mikrokörnyezetünk, egy új családtaggal bővül. De nem a megszokott módon újabb gyermekkel, hanem egy felnőtt férfivel, aki ráadásul kissé eltér a nagy átlagtól. Tagadhatatlanul felborul a megszokott kis életünk, a napi rutin, a kialakult szokások, stb. Egy házaspárnak gyermekeivel sem könnyű. Ellátni, irányítani, tanítgatni, terelgetni őket az élet tengerén. Most pedig nagyon furcsa számunkra, és főleg gyermekeim és az én számomra, hogy egy közel velem egyidős férfinek is én/mi mondjak meg mindent. Tudom, neki sem könnyű, de...

Elítélhető, de én félek, hogy sógorom boldogulásának családunk szétzilálása lesz az ára, előbb vagy utóbb. :-( Számomra már az is furcsa, hogy egy másik férfivel kell osztozkodnom a lakásunkban. Azért írtam, hogy Forrest Gump, mert hasonló a fogyatékosságának mértéke. Értelmes, jó fej, de sajnos önállóan semmit nem tud, akar tenni. Sok általános dolgot elvégez, ha mondják neki, de magától csak a legminimálisabb dolgokat. Most a költözés előtti csomagolós fázisban is tapasztaljuk, hogy hamar rá is un a kért feladatokra. A legnagyobb munkálatok közepette is elvonul pl. tévézni, mert megy a sorozata. Idős mamához szokott és úgy viselkedik él, mint egy idős nyugdíjas. Számunkra az idegesítő ahogy ő él, számára ahogy mi. :-( Tisztában vagyunk vele mindkét félnek számtalan dologról kell majd lemondania a másik miatt. Eltudjátok képzelni a privát (otthoni) életeteket, hogy nem tehetitek azt, amit szerettek, vagy nem úgy? Aki volt katona ill lakott idegen közösségben érti miről beszélek. Alig várta a laktanyában is az ember, hogy végre hazaérjen, és ne mondják, ne szabják meg miként tegye a legegyszerűbb dolgokat. A probléma, hogy mi nem tudunk majd hová hazavonulni!

24 órás felügyeletet nem igényel (ahogy valaki kérdezte), ám otthon vagy 24 órát naponta. A gyerekeink fejlődnek, megtanulják, amit mondunk, mutatunk nekik, de sógorom a megszokott dolgokon felül szinte semmit. Egyik fülén be, a másikon ki.

Nemrég lecseréltük az autónkat is nagyobbra, hogy mindannyian elférjünk benne. Már az is furcsa, hogy jön velünk pl. az én szüleimhez is. De ezentúl nyaralni vagy akár kirándulni sem tudunk menni nélküle. És ez az állapot nem egy hétvégére vagy nem egy rövid átmenteti időre szól majd, hanem életünk végéig. Gyermekeink idővel felnőnek, megkomolyodnak, önállósodnak, de sógorom a régi marad. Elképzelni nem tudom, öregen mi lesz velünk. Jó nagy terhet teszünk majd gyermekeink vállára.

Kérdezgetek itt, de tulajdonképp csak ki akartam beszélni magamból, hiszen nem tudok/tudunk semmit tenni ezen helyzet ellen. Viseljük a terhet, melyet adott az ég.